|
Bizony különös, fura egy had volt az,
melybe Toldi Miklós keveredett. Valahonnét Olaszországból indult el, ahol
pusztított erősen a fekete halál, s amerre elhaladt, mindenütt
szegődtek hozzá együgyű emberek, kik hitték szentül: közeledik a
világ vége, merthogy Isten megelégelte az emberek sok nagy bűneit. S ezek
az együgyű lelkek ahelyett, hogy csendes imádkozásban várták volna a világ
végét (ha már csakugyan vége lesz), üvöltözve, a testüket véresre ostorozva
jártak be nagy földet s számán felül vegyült közéjük temérdek naplopó, alacsony
lelkű népség, melynek a vezeklése szemérmetlen tivornyázás volt, nem
egyéb. De Toldi, mikor közéjük került, csak arra gondolt, hogy elvegyül köztük,
nem sajnálta vére hullását, mindegy volt már neki. Csak kijusson az országból.
Csak ne állítsák világi törvény elé. Csak ne kelljen gyalázatos halállal
halnia.
Ő nem kérdezte e különös,
szedett-vedett hadat, vajon csakugyan vége lesz-e a világnak, ám azok nem
hagyták szó nélkül, hogy csak úgy közéjük vegyült. Azt mondták neki: minekünk
is van ám törvényünk. Ha testvérünk akarsz lenni, meg kell gyónnod valamelyik
testvérnek: mi a bűnöd.
Nem volt az tréfabeszéd. - Vagy gyónsz
nekünk, vagy nem maradhatsz köztünk - mondották Toldinak.
- Hát jó, gyónok - hagyta helyben Toldi.
Kiszemelt magának egy testvért. Fiatal volt, jóképű volt, úgy tetszett
Toldinak, hogy sehogy sem illik a gyülevész hadba. Nyílt homloka, nagy kék
szeme, nemes, becsületes arca - úgy nem illett ide! Érezte Toldi, hogy ez az
egyetlen az egész hadban, akinek meggyónhatja lelke súlyos titkát. Hogy miféle
nemzetbéli lehet, a ruhája sejtette: olaszos volt a ruhája s nyakában koboz
lógott. Vándor dalos lehet, gondolta Toldi.
Félrehívta az ifjút, s megszólította
csehül. Nem azért, mert éppen Csehországban voltak, de a magyaron kívül csak
ezt a nyelvet törte valahogy Toldi. Hát bizony, csak törte. De hogy összetörte!
Akárcsak egykor a cseh óriást! El is mosolyodott a kobzos ifjú:
- Magyar vagy te, testvér. Miért kínlódsz
hát csehül? Magyar vagy, jól látom, s lehet bármi bűnöd, ezért
megbocsátom! Csak beszélj magyarul. Egyszer, valamikor régen, én is beszéltem
ezen a nyelven... Rég volt, nagyon rég volt!...
Hej, megörült Toldi!
- Magyar vagy hát te is! Ugye hogy magyar
vagy? Mondjad a nevedet. Ki vagy, mi vagy, halljam. Csak bátran, őszintén.
Aztán én is vallok.
Sóhajtott az ifjú, búsan felsóhajtott:
- A nevemet mondjam? Nincsen nekem nevem.
Hívj Szeredainak, mert Szeredán születten. Nevemet, ruhámat folyton váltogatom,
merthogy van rá okom.
Elkomorult Toldi Miklós arca, de az ifjú
tovább beszélt:
- Ne mondj ítéletet, míg meg nem
hallgattál. Nincs nevem, nincs, elrabolták tőlem. Zácsnak vére vagyok.
Hallottad a hírét? Ha magyar vagy, tudom, hogy hallottad. Zács Félicián volt az
én ősöm, testvér. Zács Félicián, kit Lajos király apja lekaszaboltatott.
Őt, a fiát, lányát, egész nemzetségét mind, mind kiirtatá. Az én apámat
is. Én kisgyermek voltam, amikor ez történt. Egyik atyámfia menekült valahogy.
Megmentett engem is. Mennyit bujdokoltunk, amíg eljutottunk szép Olaszországba!
Aztán meghalt szegény. Én árván maradtam. Árva és hazátlan. Bujdosója lettem az
egész világnak. Egyetlen hű társam ez a koboz, nézzed. Hány szomorú nótát
csaltam ki belőle! Hány szomorú szívet ríkattam meg vele! Vele járok, vele
kóborolok, pengetem, pengetem sírván, s itt is, ott is kerül egy darabka
kenyér. Akartad hallani? Hát ez az én bűnöm!
Megindultan hallgatta Toldi az ifjú
beszédét, aztán megölelte és gyónt ő is, amint következik:
- Elmondád „bűnödet”, elmondom én is
az enyémet. A nevedet elhallgattad: jól van, nem is tudakolom. Te se tudakold
az enyémet. Sorra kerül majd ez is. Halljad a bűnömet. Lovag voltam s
bajvívó játékban vívtam egy pajtásom helyett, az ő sisakjában, az ő
fegyverével. Szépséges szép leány volt a díja az én győzelmemnek. S az a
leány engem szeretett! Én is megszerettem. De hajh, késő volt már! Nem állhattam
elé: én voltam a győztes, engem illet a lyány! Ha azt teszem: lovagi
nevemet megbecstelenítem. Ha pedig nem fedem fel a titkot, méltatlan embernek
dobom oda azt a leányt! De már leszámoltam volt lovagi becsületemmel is, csak
hogy ne azé a másé, méltatlan emberé legyen a leány, kinek képe kísért,
akármerre jártam. Hogy vádolt ez a kép! Közben hadba mentem, Csehországban
hadakoztam, ám hazafelé mentemben - hej, hogy repültem! szélnél sebesebben! -
fogságba estem, mély sziklatömlöcnek fenekére. Egy rablólovag kerített kelepcébe.
Láttam, amint vágtat, ölében egy leány. Utána vágtattam. A húga volt. Gonoszul
tőrbe csaltak, s amire innen kiszabadultam, hazakerültem, felesége volt
már a lyány annak az embernek. Annak a gyávának. Aztán... aztán... nem
szaporítom a szót: páros viadalra kényszerítettem e cudart - szemem láttára
ütötte meg a nőt, kit én úgy szerettem! - s megöltem. Hazavitték a
halottat s láttára az asszony holtan esett össze. Eltemették. De én, bár
halálra kerestek a király emberei, éjnek idején belopództam a sírboltba s hallj
csudát: amint ráborulva sirattam halott kedvesemet, egyszerre csak felnyílt
szép szeme pillája. Rémülten nézett rám - s megátkozott. Megátkozta magát is.
- Álom volt az, testvér, álmodat beszéled
- mondotta az ifjú.
- Nem, nem volt az álom. Való, hogy
feltámadt. Való, hogy él ma is. Kolostorban szenved. Én pedig világ bujdosója
lettem. Üldöztek, hajszoltak a király emberei s rengeteg erdőben
bujdokoltam sokáig. Aztán én is kolostorba léptem, beállottam a barátok közé.
De itt sem volt maradásom. Elüldözött innét az egyházi átok. Mert szörnyű
váddal illettek. Azzal, hogy akkor éjjel a sírboltot kiraboltam. Hogy
kerekedett ez a vád, nem tudom. Nem védhettem magam. Az Istenen kívül nincs más
bizonyságom. Eddig tart az én bűnöm, testvér.
Mondotta az ifjú:
- Nem bűn a te bűnöd, édes jó
barátom. Szerencsétlenség az. Ha igazi párbajban ölted meg a férjet, mi
bűn nyomna téged?
- Hát a dolog úgy esett - magyarázta Toldi
-, hogy én hívtam viadalra a cudart, de tudta, hogy ez lesz a halála, s nem
fogadta el hívásomat. Én aztán rákényszerítettem. Tanúk nélkül vívtunk. De
igazán vívtunk.
- Baj, baj - hümgetett az ifjú -, hogy
tanúk nem voltak. Ami azonban a másik viadalt illeti, hol a pajtásod helyett
vívtál, mi köze ehhez az anyaszentegyháznak? Ezért a bűnödért ki nem
átkozhatott.
- Nem is törődött ezzel az egyház, de
annál inkább a lovagi törvény. S különösképpen a király, a „lovagok királya”.
Kitörültetett a lovagok rendjéből. De én ezt is elviselném. Mindent
elviselnék: királynak haragját, az érseknek átkát, csak ő ne átkozott
volna meg! Az ő átka alatt lelkem összeroskadt. Megöltem őt, eleven
halott lett az én bűnöm miatt: ez az én nagy bűnöm, édes jó barátom.
Ezt vezeklem holtig!
Hallgatott az ifjú könnybe borult szemmel:
ez volt az ő vigasztaló szava. Aztán elindultak, némán haladtak a szent
tábor felé.
- Hallgasd csak - szólalt meg az ifjú -,
hogy dőzsöl a szent tábor!
- A szent tábor? - nézett az ifjúra Toldi
álmélkodva.
- Az, az. Hitvány gyülevész had ez.
Üvöltöz, veri a testét, forgatja a szemét, imádkozik, mikor mások látják, hogy
mennél többet kolduljanak össze, aztán félre-félrehúzódnak sűrű rengetegben,
ott esznek, isznak, tivornyáznak a gyalázatosak! Faképnél hagytam volna régen e
gyalázatos népet, ha nem remélném, hogy közéjük elegyedve, egyszer csak
átjutok egykori hazámba! Az édes anyaföldre. Csodálatos érzés, nem hágy
megpihennem. Hányszor járok álmaimban egykori hazámban!
- Szegény fiú - sóhajtott Toldi. - Pedig
nem is ismerted hazádat!
- Homályos minden emlék, de ezek az
emlékek oly drágák szívemnek! Csak egy hazánk van, ahol születtünk!
- Csak egy, csak egy - suttogta Toldi, s
szeme könnyel telt meg.
Magas hegyek tetejére értek eközben, onnét
lenéztek egy mély völgykatlanba s Toldi visszatántorodott a szörnyű
képtől, amit látott. Ott a völgykatlanban tivornyázott a „szent” had.
Undorító látvány! Férfiak, nők részegen kurjongattak, röhögtek,
dülöngéltek, táncoltak, sokan elterültek a földön a mértéktelen italtól.
Hej, de megháborodott Toldi tiszta lelke!
- Hát ezek így böjtölnek? Hirdetik a világ
végét, szánják-bánják a bűnüket s a nyomában mindjárt bűnt bűnre
halmoznak!? No, várjatok - s kikapta nyakából a nagy szíjostort -, mindjárt
megmutatom én nektek a világ végét!
És szaladott le a völgybe esze nélkül,
megcsördítette ostorát, hogy zengett-zúgott belé az erdő, vágta a „szent”
hadat, ahol találta, vágta, ütötte, rúgta, fel-felkapott egyet s azzal
tízet-húszat vert le. Hej, lett szörnyű riadalom, ordítás, sikoltozás,
szaladás! Ki amerre látott, ki ahogy tudott, futott, mintha szemét vették volna
ki.
Nézte, nézte az ifjú a csuda dolgot s
mikor a szent hadnak híre-pora sem volt, mondotta Toldinak:
- Nos, testvér, sok országot, világot
bejártam, de ilyen hadakozást még nem láttam. Hallottam mesélni mostanában egy
magyar vitézről. Láttam is lerajzolva, amint malomkövet hajigál. Olasz
városokban nótát énekelnek róla. Kola
Toldinak mondták a taliánok. Ugyan bizony - kérdezte tréfásan -, nem te
vagy-e az a Kola Toldi?
- Ne felejtsd az alkut - tért ki Toldi a
kérdés elől. - Én sem tudakolom a te nevedet, te se tudakold az enyimet.
Hanem, hogy éppen név nélkül ne járjak veled, hívj fráter Mikolának. Ennek csúfoltak a barátok. Mostan pedig
telepedjünk le itt. Falatozzunk a maradékból, mit a „szent” had itthagyott.
|