Találkozás a cseh királlyal

Volt maradék bőven, ettek, ittak, jóllaktak, aztán a tűz mellé leheveredtek, aludtak reggelig, akkor aztán útnak eredtek. Azt határozták, hogy már csak együtt barangolnak, míg Toldit valamelyik kolostor be nem fogadja. Mentek, mendegéltek, beljebb-beljebb Csehországba, itt is, ott is találtak kolostort, be is állítottak, de bizony Toldit sehol sem fogadták be barátnak. Azt mondták a cseh barátok: magunk is a napnál ebédelünk, a holdnál vacsorázunk. Nincs szükségünk kenyérpusztítóra.

Áldott szerencséjük volt, hogy Szeredai elé-elévette kobzát, falun, városon, útszéli korcs­mák­ban pengette a szomorú nótákat, így csak ha nem csordult, cseppent, nagy szűköcskén éldegéltek, tengődtek ketten.

Így mentek, mendegéltek Csehországnak földjén s érkeztek az Éger vize mellé. Amint az Éger partján mendegéltek, egyszerre csak kürtszó harsant meg tőlük nem messzire. Aztán láttak feltünedezni zászlókat, nap fényében ragyogó, villámló fegyvereket s láttak délcegen járó paripákat: ihol, éppen feléjük közeledik a lovascsapat, nyomában egy sereg kopó. Aztán egy nagy hintó zötyögött az erdei úton, körülötte rengeteg cselédnép.

- Vadászatról jönnek - mondotta Toldi. - Álljunk félrébb. Valami fejedelmi személy ül a hintóban.

Félreálltak s úgy nézték a fényes, tarka csapatot. Hát, egyszerre csak nagyot zökkent a hintó s ahogy zökkent, nyekkent, meg is állott. Se elé, se hátra. Nyolc erős ló volt elejbe fogva, azok neki-nekihuzakodtak, de hiába, a hámszerszám szakadt diribbe-darabba, ám a hintó maradt a sáros, iszapos göbbenőben. Aztán az inasok, a csatlósok feküdtek a hintónak, hutyorgott a lábuk vékonya, reszketett, mint a nyárfalevél a lábuk, a kezük, de a hintó csak nem mozdult, hiába erőlködtek megszakadásig. No, nincs más mód, ökröket kell hozni a faluból, legalább húszat, s deszkákat a hintó alá hídnak, így talán kikecmeregnek a göbbenőből.

Nézte Toldi, nézte a cseh atyafiak kínlódását, szuszmotolódását, csóválgatta a fejét egy darabig, aztán se szó, se beszéd, odaállított, körüljárta, -vizsgálta a hintót, s hogy jól meg­nézte, -vizsgálta, elékerült a rúdhoz, megfogta, de meggondolta a dolgot, mégsem húzza, mert így diribbe-darabba szakad a hintó. Választotta hát a dolog nehezebbjét, nehogy a drága hintóban kár essék: alája bújt, nagy erős vállával billentett rajta egyet, s hát a hintó csak emelkedik, emelkedik az iszapból: hopp! kint is van már az úton!

- No - mondta az a nagy úr, aki a hintóban ült -, ilyen nagy erőt csak egy emberben ismertem. Abban, aki országomból kiseperte a rablókat.

Vala pedig ez nagy úr maga Károly császár, a csehek királya. Amint ránézett, mindjárt megismerte Toldi, de a császár is megismerte őt, hiábavaló lett volna a rejtőzködés. Mondotta is Toldi:

- Megkövetem felségedet, én volnék az az ember.

- De ha te vagy az, minek bújtál te szőrcsuhába?

- Átok üldöz, felség, bujdosom előle.

- Bűnt követtél el tán?

- Azt, felséges uram. Megsértettem a lovagi törvényt.

- Jó, jó, de az efféle bűnt nem imádkozással, hanem karddal szokták levezekelni. Tudod-e, hogy a királyod, az én vőmre lévendő, hadat visel az olaszok földjén?

- Tudom - mondta Toldi -, de hajh, elvesztettem királyom kegyelmét!

- Elvesztetted... Állj be hát az én kegyembe, míg visszanyernéd királyod kegyelmét.

- Köszönöm felséged kegyes jóakaratját, de beteg az én lelkem, nehéz beteg. Gyógyulás kell annak. Imádságnál egyéb orvossága nincsen.

- Ej, ej, balga beszéd. Jere velem. Öltözzél fel vitézi ruhába, kardot a kezedbe: az lesz a te lelked orvossága. Mostanában itt vadászok ebben az erdőben. Nézd azt a várat, ama hegy tetején. Ottan szállásolunk. A kapuja nyitva neked. Neked s társadnak is.

Azzal továbbdöcögött a császár a hintaján, nyomában a kíséret, Toldi pedig állott egy helyben, szótlan, nagy gondba merülve. Tegye-e, ne-e? Levesse-e csakugyan a szőrcsuhát?

- Ne tépelődj sokat - biztatta a társa. - Igaza van a császárnak. Vitézek közt van a te helyed. Én magam is csak ott érzem igazán jól magamat. Hiába, a vér, a magyar vér!...

- Hát jó, megyek - nyögte ki Toldi. - Gyerünk.

Mentek fel a várba, ahol fogadták nagy tisztességgel mind a kettőt: a világhíres vitézt s társát, a lantpengetőt. Haj, Istenem, mintha újraszületett volna Toldi, mikor másnap reggel vitézi ruhában, fegyveresen felpattant a szilaj paripára, s nyihogott, kapált, táncolt alatta a nemes vérű állat! És jött a császár, üdvözölte a vár udvarán egybesereglett lovagokat s intett barátságosan, kegyesen Toldinak:

- No lám, vitéz, de más lettél! Majd meglátom, tudsz-e úgy űzni vadat, mint rablót?

Harsogott a kürt, indult a vadászsereg, ki a rengetegbe, csaholtak a kopók, felverték a rengeteg csendjét: ihol, már iramlik is egy tízágú szarvas, éppen a császár előtt iramlik. A császár a gerelyt utána hajítja s ím, nyögve terül el a földön a szép, ágas-bogas szarvú állat. Toldi mindenütt a császár nyomában, ő is leteríthette volna a nemes vadat, de tudta, mi a tisztesség: hadd legyen a császáré a diadal öröme. Elég neki mostan az az öröm, hogy újraszületett! Mert újraszületett. De hozott a szerencse ő elejbe is szarvast, egyenesen ő elejbe, ezt már ő vette űzőbe. Rohant, vágtatott az üldözött vad árkon-bokron át, aztán egyszerre csak kijutott széles nagy síkságra.

- Hiába, hiába, fordulj vissza, Toldi, úgysem érsz nyomába! - kiabáltak utána a vadászok.

De Toldi nem hallgat rájuk, megsarkantyúzza paripáját, vágtat szélnél sebesebben, s mikor már nyomába ér, lekeríti nyakáról ostorát (nem hagyta azt otthon), csördített rettentőt s ím, az ostor hurkot vet a szarvas nyakára s szegény vad nyakaszegetten esik össze.

Hej, volt csudálkozás!

- Kenyerem javát megettem, de még ilyen vadászatot nem láttam - mondotta a császár.

Mondta Toldi nemes büszkeséggel:

- Így szoktuk ezt mi, felség, a magyar alföldön.

Hát ez így volt két-három napig. Mintha csak a múltat valami látatlan kéz kitörölte volna Toldi lelkéből: csak a mával gondolt, azzal is keveset. Felindult a lelke, megfiatalodott. De mikor a vadászatnak vége volt: eltűnt a jókedv, mintha föld nyelte volna el. Szomorúan járt-kelt a várban. Éjjelenként nem jött szemére álom. Aztán megszólalt egy este s mondta a társának:

- Én megyek. Te jössz-e?

- Veled megyek, ha mégy - mondotta az ifjú.

Hiába marasztalta a császár, nem volt maradása. Levetette a vitézi ruhát, számba adta a lovát, megköszönte a császárnak a nagy szívességét.

- Nem úgy, fiam - mondta a császár. - Ha már csakugyan nincs itt maradásod, tied a vitézi ruha is, tied a paripa is. S hogy szükséget ne láss: nesze, ez a tarsoly.

Hát bizony, ettől nem is huzakodott Toldi, megköszönte a császár jóságát, elbúcsúzott illendőképpen s indult a társával - vajon hová? merre?

Mentek, mendegéltek s egyszerre csak megszólalt Toldi:

- Pajtás, valamit mondanék. Gyerünk Nápolyba, a király seregébe.

- Gyerünk!

- Csakhogy baj van ám - komorodott el Toldi jókedve. - Rámismernek. S mi lesz akkor?

- No, már attól ne félj - mondotta az ifjú. - Van az én zsákomban rőt bajusz, rőt szakáll. Ezt szépen felkötjük. Aztán úgy beszeplőzöm az arcodat, hogy édesanyád sem ismerne rád.

- Édesanyám! - kiáltott fel Toldi. - Oh, csakhogy említéd! Édes öreg anyám! Mi tenger bánatot zúdíték szívedre! Nem, nem halok meg addig, míg arcodnak könnyét újratámadt jó híremmel én le nem csókoltam! Gyerünk, fiú, gyerünk! Veszünk neked is paripát, fegyvert, vitézi ruhát. Telik a császár ajándékából. Gyerünk, fiú, gyerünk. Az édesanyámért!

Visszhangozta az erdő: az édesanyámért!

S mentek tovább nagy jókedvvel, s amint mentek, mendegéltek, egyszerre csak visszarántotta lovát Toldi, elkiáltotta magát, akkorát kiáltott, hogy ég, föld megrendült belé:

- A Pejkó! A Pejkó!

Az volt, az a Pejkó! Nem az a bojtorjános, girhes-görhes ló, de a régi. Arany szőre ragyogott a napsugárban.

- Oh, drága, szép lovam, hogy kerültél ide?

Leugrott a császár lováról, nyakába borult a Pejkónak, ölelte, csókolta a hű állatot, ki vígan nyerített, mintha mondta volna: ülj fel reám, édes gazdám!

Hiszen fel is ült rá Toldi. A másik lóra Szeredai.

Most már övék volt a világ. Visszaszerzik a becsületet mind a ketten, vagy meghalnak hősi halállal.