A rőt barát

Lajos királynak sok vár és város meghódolt Nápoly felé haladtában, de Kanóza (Canosa) vár kapitányában kemény legényre talált: azt üzente a királynak, vegye el a várat, ha tudja, de ő bizony szép szerént nem adja. Maroknyi sereg volt a király kezén, mert a had zömét más irányban előreküldötte, nehogy öccse gyilkosai egérutat kapjanak, s mire ő Nápolyba ér, hűlt helyüket találja, de Lajos király nem az az ember volt, aki csak nagy sereg élén mer nekivágni az ellenségnek. Most is nagy sietséggel készült Kanóza ostromára: szerette volna bevenni a maga maroknyi népével, mielőtt a magyar sereg vezére, az erdélyi vajda, segítségére jöhetne. Lovas vitézeit hol leszállította a lóról, hol ismét felültette, aszerint amint lovas vagy gyalog erőre volt szüksége. Ő maga izzadott legjobban a nagy serény munkában, dolgozott reggeltől estig, mert az nem is volt ám tréfa, amire vállalkozott. Széles árok vette körül Kanóza várát, az az árok tele volt vízzel. Ezt a vizet el kellett innét tüntetni. Hová? Nem messzire folydogált az Otranto vize, abba kellett lecsapolni az árok vizét. Rettentő nagy munka volt ez. S bezzeg, hogy a várban nem nézték összedugott kézzel a munkát: folyton hullott a nyíl, mint a záporeső. Ahogy közeledtek a várhoz az ásással, éjjelre kellett hagyniok a munkát s amit éjjel ástak, reggelre befödték födéllel: az alatt aztán dolgozhattak bátorsággal reggeltől estig. Közben szedték össze, készítették az ostromra a nagy fali hágcsókat, faltörő gépeket, állították fel az ágyúkat.

- Csak a vajda meg ne neszelné - mondotta magában a király -, hogy ilyen nagy fába vágtam a fejszémet.

Magának, egyedül magának akarta a dicsőséget a király. Hiszen a vajda nem is tudott a király vakmerő vállalkozásáról, különben is elég gondot adott neki Barletta vára. Sok meleg napja volt, míg azt a várat bevette, de hát - bevette. Küldött is nyomban a királyhoz követet az örvendetes hírrel.

- Nehéz sor volt az, felség - jelentette a követ -, de ami igaz, igaz, ámbátor aligha hiszi el felséged, esett ottan csuda dolog is, anélkül aligha dőlt volna részünkre a győzelem.

- Mi volt az a csuda dolog? - kérdezte a király.

- Az úgy volt, felség, hogy a várból kicsapott az őrség reánk, összegabalyodtunk, a mi embereink egy része betódult a vár kapuján, másik része hol megfutott, hol visszafordult, már-már azt hittük, nem bírunk velök, mikor égből-e vagy a föld fenekéből, azt én nem tudom, más sem tudja, elég az, hogy egyszerre csak köztünk termett pej paripán egy óriás termetű barát. Rőt volt a bajusza, rőt a szakálla, rettenetes szeplős az ábrázatja. A kezében egy karikás ostor, egyéb semmi. Haj, de mit csinált ez a csudaember a karikás ostorával! Ilyet még a világ nem látott. Ég, föld zúgott belé, amint karikását meg-megsuhogtatta, meg-megcsördítette, egymaga csapatokat kergetett, vagdalva, szabdalva kegyetlenül. Bezzeg, hogy hullott rája a nyíl, a kopja, mint a jégeső, de nem ártott ennek semmi: nem fogta testét sem nyíl, sem kopja. Mikor aztán eszenélkül szerteszaladt az ellenség, nézzük, hol a barát? Volt, nincs. Föld nyelte el? Égbe szállott? A jó Isten tudja.

- Hm, hm, biz ez csudálatos történet - mondotta a király, s mosolygott a bajusza alatt. De többet nem mondott. Magának tartotta, ami egyebet gondolt. Jól tudta Lajos király, hogy az a barát csak Toldi Miklós lehet, senki más. De úgy tett, mintha nem törődnék vele. Hadd csak „vezekeljen”...

Alig távozott a követ, valami kémet hoztak, egyenesen a király színe elé. Félig olasz, félig német volt a ruhája, de amíg hozták, mind azt hajtotta a király embereinek, hogy ő sem nem olasz, sem nem német, hanem igaz magyar fajta. Magyar volt a hetvenhetedik nagyapja is. És jelentették azt is a királynak, hogy az a felemás ruhájú ember ott lézengett a tábor környékén, pengette a kobzát (az igaz, hogy csupa szomorú magyar nótát pengetett), közben meg rájuk köszöntgetett a kulacsával. Gondolták, nem járhat jóban, szépszerivel a táborba csalogatták, a borát megitták, őt magát pedig megvasalták.

Hát ez így jól volt, ahogy volt, elég az, hogy hurokra került „ebadta kémje”.

- Ki vagy, mi vagy? - kérdezte a király magyarul.

- Engedje meg felséged - szólt a „kém” -, hogy négyszemközt mondhassam el, amit mondandó vagyok.

- Motozzátok meg elébb - parancsolta a király -, s ha nincs nála semmi gyanús dolog, vezessétek a sátramba.

Úgy lett, ahogy a király parancsolta, s minthogy semmit sem találtak nála, bevezették a király színe elé. Ott a „kém”, mármint Szeredai - mert mondjam-e, hogy ő volt? - térdre borult s mondá, amint következik:

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, fogadjon be engem vitéz seregébe. Igaz, nem neveltek engem vitézi életre, mert még kisgyermekkoromban elkerültem szép hazámból. Miért? Most ne kérdje, felséges királyom. Legyen elég annyi: én nem vagyok bűnös. De bűnhődnöm kellett. Másnak a bűnéért. Fogadjon be, felség! Adjon módot nekem, hogy nagy szíve nagy kegyelmét megérdemelhessem. Most is tudnék...

- Beszélj, ifjú, beszélj.

- Világ bujdosója voltam, sok földet bejártam. Jól ismerem Kanóza várát is. Erejét, gyengéjét. Parancsolja, felséges királyom, s tövéről-hegyére elmondom a várnak állását.

- Nos, ha igazat beszélsz - szólt a király -, megkapod jutalmát. Nem szoktam kímélni az aranyat, hogyha megszolgálták.

Mondá az ifjú:

- Felséges királyom, hazámért tudok kém lenni, de pénzért soha!

Tetszett ez a beszéd a királynak, hogyne tetszett volna. Tetszett az ifjú is, de azért még nem mert megbízni benne teljesen. Meghagyta az embereinek, hogy tartsák ugyan szemmel, de egyébként ne akadályozzák a dolgában: lássuk, mire képes.

Az ifjú pedig leírta a várat, annak minden zugát. Megmagyarázta, hol erősebb, hol gyengébb a vár fala. Hová kell hágcsó, hová kell faltörő. És közben folyt a munka, nagy serényen. Még egy éjszaka van hátra, ezen az éjszakán az árkot összevágják az Otranto folyóval, s másnap kezdik az ostromot. Hajnalban már ömlik is az árok vize az Otrantóba, s a király megkezdette az ostromot, mégpedig, hogy megtévessze a vár kapitányát, a folyam felől. Elmúlt egy nap, el kettő, el három, a király mind csak a folyó felől ostromolta a várat s ezzel az őrség zömét a várnak erre az oldalára csalta. Oda, hol a fal legerősebb volt. Hanem a negyedik hajnalra virradó éjjelen a király a hágcsókat mind a túlsó oldalra vitette, aztán kiválasztott vagy kétszáz vitézt, seregének javát. Ő maga mászik fel elsőnek a vár fokára: ez a király akarata. Nem engedi a dicsőséget másnak. Hanem mikor éppen készülődött a király, jelentik, hogy éjjel a kobzos ifjú eltűnt.

Nagy volt emiatt a király bosszúsága. Éppen most tűnt el, mikor legnagyobb szükség lett volna rája.

- Mindjárt eléteremtsétek, föld fenekéről is!

De már akármi történt, úgy lesz, ahogy lesz, Lajos király amit egyszer feltett magában, törik-szakad, végre is hajtja: nosza, előre!

A vár túlsó oldalán megharsant a kürt: ez volt a hadi jel. Ott harcol a sereg zöme, a király meg kicsiny csapatjával indul: föl a vár fokára. De még a lábát rá sem tette a hágcsó alsó fokára, látja, hogy az a rőt bajuszos, rőt szakállas barát fél kézzel támaszt a vár falához egy nagy hármas hágcsót. Mellette a kobzos, s viszi a barát pajzsát s buzogányát. Hohó, nem oda Buda! gondolta magában a király. Még megelőz a barát! Átkiáltott neki:

- Hé, barát, hé! Utánam, utánam!

Szó nélkül hagyta el a barát a maga hágcsóját, engedelmesen lépett a király nyomába, aki bátran szalad fel a hágcsó fokán, előre, előre, följebb, följebb. Hanem mire a király feljuthatott volna a vár fokára, Rájmond kapitány észrevette a cselt, nosza, rohant az őrség egyik része oda, zuhant a kő, repült a nyíl, sziporkázott a tüzes üszök az ostromlók nyakába! S ím, hengeredik egy nagy kő éppen azon a hágcsón, melyen a király állott. No, barát, most mutasd meg, mit tudsz. A te kezedben van a király élete! Hiszen csak ne állana előtte a király, félreütné buzogányával a követ. Így hátulról csak alig fért hozzá, éppen hogy egy kissé félretaszíthatá. Hiába, a kő széle mégiscsak beleütődött a király vállába s abban a pillanatban lezuhant az iszapos árokba a magyarok vitéz nagy királya. Oh, jaj, tán meg is halt! Eszméletlen fekszik az árokban. De már ott van mellette a barát. Nem a kő sodorta le őt: maga szántából zuhant a mélységbe, még elé sem bukott, talpra esett, aztán nagy hirtelen ölbe kapta a királyt, közben a pajzsát fölébe tartotta, hogy ne érjék a lezuhanó kövek s felkiáltott: hágcsót ide, hágcsót!

Hágcsót eresztenek le az árok fenekére, úgy hozza ki a barát a királyt.

- Él! Él! - zúg végig a táboron.

Élt, valóban élt a király, de csak nagy későn tért eszméletre, akkor is ágyban maradott s hosszú napokon s éjjeleken kellett fetrengeni ágyában, tehetetlen haragban, hogy ő nem vehet részt a viadalban, mely folyt szakadatlan, növekedő dühvel. Hát bizony mégiscsak elesett Lajos király ez egy dicsőségtől: nála nélkül vették be a várat, közben, hogy megjött seregével Laczfi uram, az erdélyi vajda. Azazhogy, be sem kellett venni: önként feladta azt Rájmond kapitány.

Most már mehetett tovább Lajos király, indult is a seregével Melfi várának, de hajh, nem lóháton, csak úgy gyaloghintón.

- Hát a barát, hol van? - kérdezte a király, mikor éppen indulóban voltak.

- Eltűnt, felség. Az árokból kihozta felségedet, a sátrába szépen lefektette, aztán a nagy kavarodásban úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

- És a kobzos?

- Az itt van, felség. Ő hogyha tud róla. Megkérdezzük, felség?

- Nem, nem, ne kérdjétek...

Gondolt most is valamit a király, de gondolatját magának tartotta. Azt gondolta, gondolhatta: csak vezekeljen tovább. Mindennek elkövetkezik az ideje, sora...