Kalandra kaland

Eltűnt a barát, vajon hová tűnhetett el? Nem tűnt el ő semerre. Kobzos barátjával mindég nyomon követte a király táborát, attól nem messzire kalibát hevenyésztek maguknak, ott húzódtak meg, nem látva, nem tudva senkitől. Hanem azóta, hogy megmentette a király életét, nagy búnak eredett ismét szegény Toldi.

- Lám, lám - panaszolá barátjának -, meg sem ismert a király. Nem ismert? Nem akart megismerni! Hiába, hiába! Nem enged fel szívén a jégkéreg. Az én számomra nincs nála kegyelem. Hogy a nyomába menjek, hogy az életét megmentsem, lám, azt megengedte, de tovább nem törődik velem! Nem akar tudni a barátról!

Napok hosszát hever a kalibájában Toldi egyedül, magában, csak éjjelenként jár haza az ifjú. Vigasztalja szóval, vigasztalja dallal, de Toldi csak legyint a kezével: elég, elég, elég...

Ezenközben készült a király Melfi ostromára. Már lóra is ülhet. Úgy járja végig seregét, s amerre látják daliás alakját, zúg az egetverő éljen. És kezdődik az ostrom. A király most csak néző. Hiszen van mit lásson.

- Nini, ez a kobzos - mondja a király magában. - Derék fiú, bárki fia légyen.

Az volt, az, a kobzos. Létrát támasztott a vár falának, ott, ahol kevesebb védő állott. Gyorsan, mint az evet, mászik fel a létrán, utána öt vitéz. Már a keze is érte a párkányt: egy pillanat s fent van a vár fokán. De észreveszi egy őr, ordítva rohan oda, nagy követ gördít a létrára, gurul, szalad kő, az öt vitéz még idejében félreugrik, de a kobzos - hová lett a kobzos? Azt hitte fent az őr, hogy lezuhant, de nem zuhant le ebadta fattya, nagy hirtelen a létra alsó felére fordult, úgy lógott a mélység felett, míg a kő legurult, aztán egy nagy lendüléssel visszafordult a létrára s a következő pillanatban a vár fokán termett, onnét integetett le a kardjával: ide, fiúk, ide!

Az ám, de mire a fiúk nekiindulhattak, mind az őrök a kobzosnak iramodtak. „Szégyen a futás, de hasznos!” Nem is várta be a kobzos az őröket, nagy hirtelen lecsúszott a létra alján. Hiszen ő nem is akart egyebet: ide csődíteni az őröket, azalatt meg a másik oldalon megmászták a falat a magyar vitézek - Melfi vára is magyar kézre került!

Hiszen került magyar kézre még több vár is, ki önként, ki kényszerítésből, vége-hossza nem volt a sok várvívásnak. Most éppen Konturszi város alatt táborozott a király s nem mozdult onnét, míg a város le nem fizeti a rávetett adót. Azért vetett pedig rá adót Lajos király, merthogy a város népe a gonosz lelkű Johanna mellé pártolt. A mellé, aki gyalázatos módon Endrét megölette!

Hát itt történt, amit most elbeszélek.

Lajos király, szokása szerint, ki-kilovagolt, nézett, szemlélődött, vizsgálódott, hadd ismerje a helyet, a környéket, hadd lássa, hol, merre lesz jobb hadjának tovább indulása, ha indulni kell. Így vetődött egyszer a Szele vize partjára. Kicsi folyó volt ez, de most erősen megdagadott. Azt szerette volna tudni a király, hogy hol lehetne legjobban átvezetni rajta a seregét. Mert készülődött továbbindulásra. Amint fel s alá lovagolt a folyócska partján, zöldleveles ágból gabalyított kunyhót pillantott meg, s hogy éppen arra haladt, lépett ki belőle egy olasz ifjú. A kunyhó mellett két ló legelt pányván, azokat az ifjú eloldotta s vezette a folyóra, hogy megitassa. Amint közelebb jött a királyhoz, megismerte az ifjút: a kobzos volt.

Mindjárt intett neki:

- Ide szógám, Szeredai! Ugrass a vízbe.

- Felséges királyom, tied az életem, tied a halálom. Parancsolod: beugratok, ámbár tudom, hogy elsodor az ár. Nagyon sebes ez most!

- Csak bátran, ne félj. Holnap reggel át kell kelnem itt a sereggel. Lássuk, lehet-e?

Több szót nem várt az ifjú. Ülve a maga lován, kötőféken vezetve a Pejkót, nosza, beugratott a sebes áradatba - aztán úsztat beljebb, beljebb. Már csak a feje látszik a lovaknak s egyszerre csak lefordult a kobzos a lova hátáról, elmerült a vízben. Szegény kobzosnak a feje sem látszott.

Ahogy ezt látta a király, se szó, se beszéd, maga is beleugratott, oda, hol legsebesebben forgott, kavargott az örvény, aztán megragadja hajánál fogva a felbukkanó ifjút, de csak pillanatig marad ő is a nyeregben, lefordult róla. Áldott szerencsére, rajta volt nagy bő köpenyegje, az elterült a vízen, az tartja fenn, de bizony csak gyengén tartja, az ifjú húzza lefelé. Nem azzal, hogy belekapaszkodik, a halállal küzdve sem fogódzik királyába, de a király az, ki tartja a kezében, el nem ereszti: ő küldötte a vízbe, illő, hogy pusztulni ne hagyja az ifjút. Hanem bizony, mind a ketten ott haltak volna csúf halállal, ha nincs ott a Pejkó. A Pejkó, a Pejkó, ez az okos állat! Nyerítve ugrott a királyhoz, tartotta a nyakát: fogóddz belé, gazdámnak királya!

Így vitte a partra Pejkó a királyt s a királlyal az ifjút. Aztán uccu neki, elszáguldott a kunyhó felé nagy nyerítéssel, hogy hírt vigyen a gazdájának. Ezalatt meg a király is elvágtatott paripáján az őrségre, hogy embereket hozzon az ifjú mellé, aki eszméletlen feküdött a folyó partján. Ám, mire visszajött, híre-nyoma sem volt a kobzosnak. Ment a király a kunyhó felé, benézett, nem látott a sötét zugban senkit. Beszólt: nem válaszolt senki. Mit tehetett a király? Otthagyta a kunyhót nagy fejcsóválással s visszament a táborba.

Éppen akkor jött a követ Averszából, jelentette, hogy bajban van ott a magyar sereg, s még nagyobb lesz, ha segítséget nem küld a király. A vajda azt tanácsolta a királynak, hogy az egész sereg induljon segítségére, de a király haragosan legyintett:

- Vannak ott elegen, csak vezető nincsen! Hiszen ha magam lehetnék ott mindenütt!

S mit gondolt, mit nem, nagyhirtelen kiadta a parancsot a vajdának, hogy válogasson össze háromszáz lovagot, ő maga megy azzal Aversza alá, a vajda pedig menjen Szalernónak: vegye be azt.

Csak ámult-bámult a vajda, nem akart hinni a fülének. Úgy tett, mintha nem hallotta volna jól a király szavát s mondta:

- Megbocsát felséged, de ilyen kicsi hadat nem küldhet oda s éppen ellenséges földön, a nápolyi völgyön át...

- Vezetem, nem küldöm! - mordult rá a király. - Tedd, amit mondtam. Holnap reggel indulok.

Hát csakugyan, másnap reggel háromszáz válogatott lovaggal elindult a király, szerencsésen át is gázolt a Szelén. (Nagyon apadt a víz az elmúlt éjszakán.) Látta pedig ezt Toldi kunyhaja ajtajából, nem értette a dolgot, a fejét csóválta, hümgetett, aztán befordult s szólt a kobzosnak:

- Nyergelj, fiú! Eredj a király után s hozz hírt nekem, hová indult a király maroknyi sereggel?

Nyergelt a kobzos szaporán, utánaeredett, de már csak messziről kísérhette a kis hadat, aztán egyszerre csak úgy elnyelte a porfelleg, hogy mire kitisztult a levegő: nem tudott eligazodni, merthogy közben öreg este is lett, hová-merre kanyarodott a király. Fordult erre, fordult arra, elindult egy irányba, aztán más irányba: addig bódorgott erre-arra szegény feje, hogy egyszer csak hegy elöl, hegy hátul, sziklás, magas hegyek mindenfelé. No, éppen jó helyre került!

Egyszerre csak megálljt kiált neki valaki, de nem magyar nyelven: német szájból eredt olasz megállj volt ez. Német zsoldosok voltak, akik a kobzost megállították.

- Ki vagy, mi vagy? Le a lóról. Egy, kettő! Beszélj!

Mondotta a kobzos:

- Láthatjátok, olasz ember vagyok, mégpediglen Tarantói Lajos nápolyi király őfelsége kémje. Éppen most jövök - s itt körülnézett a ravasz kobzos s suttogva mondta - a magyar seregtől, hogy hírt vigyek uramnak.

- Nini! - szólt az egyik zsoldos -, hiszen ez a kobzos! Hát csak beszélj, pajtás. Szokott-e a király most is kevesed magával el-elkóborolni? Hát a serege hol van?

- Ohó - szólt a kobzos -, ezt már csak most Tarantói Lajos őfelségének mondhatom meg egyedül.

- Ugyan, ne bolondozz. Mi most a Durazzói Károly zsoldjában vagyunk. (Bezzeg, hogy még nemrég Lajos király zsoldjában voltak!) A kapitányunk megesküdött Durazzóinak, hogy Lajos királyt meglesi és kézre keríti...

- Elhiszem, de akkor vigyetek a gazdátokhoz. Neki megmondom, vagy a gazdátok urának. Nem ettem gombát, hogy nektek áruljam el a drága titkot, azután meg hoppon hagytok engem.

- Úgy!? Hiszen mindjárt más nótát pengetsz te, kobzos! Itt haltál meg, ha nem beszélsz kedvünk szerint.

- Hiszen csak várjatok - gondolta magában a kobzos -, kedvetek szerint beszélek én. Hát - folytatta hangosan -, hallgassatok ide. Mondhatom, szerencsés órában találkoztatok velem. Lajos király holnap vagy holnapután itt kel át százfőnyi csapattal az averszai táborhoz.

Összehunyorítottak a zsoldosok: hisz így könnyű lesz a dolguk. Háromszázan vannak ők, a király századmagával: egy magyarra három német jut, könnyűszerrel elbánnak velök. Hanem az mégis baj volt, hogy nem tudtak bizonyosat: mely napon jön a király.

- Hallod-e, kobzos - mondották a zsoldosok -, térj vissza s hozz nekünk bizonyos hírt. Mikor jő erre a király s csakugyan századmagával jön-e.

- Hogy én visszatérjek!? Nem ettem gombát. Örülök, hogy kiszabadulhattam közülök. Nem megyek én oda többet vissza!

Bezzeg, hogy nem vették észre a zsoldosok a kobzos ravaszkodását: színlelt ijedezés volt az ő félelme. De hát addig kérték, addig biztatták a zsoldosok, hogy végre is nagy nehezen kötél­nek állott: isten neki, egy életem, egy halálom, ha már úgy van, ahogy van, megpróbálom!

Felkapott a lovára, nagy sebesen elnyargalt a kobzos, vissza egyenesen Toldihoz. De még vissza sem érhetett Toldihoz, a vajda is útnak indult válogatott vitézekkel, merthogy nem volt nyugodalma a király miatt. Éppen a Toldi kunyhója előtt lovagoltak el, s hogy ezt Toldi látta, neki sem volt maradása: észrevétlen a lovagok után kocogott Pejkó lován. Este volt már, mikor elindultak, egész éjszaka ment a csapat, hasadozott a hajnal, mikor szembetalálkozott velök a kobzos.

- No, kobzos, merre ment a király?

Elmondta a kobzos, amit látott, s ami vele történt. Hogy a zsoldosok el akarják fogni a magyarok királyát. Aztán végigvillant szeme a csapaton s fejét csóválta:

- Kevesen jöttetek, vitézek. Sok a német.

- Nem vagyunk kevesen - mordult meg a csapat mögött egy erős hang, s utána nagyot csördült a karikás ostor.

Haj, de nekibátorodott erre a kis csapat. Ötvenen voltak csupán, de éppen elegen voltak háromszáz németnek, mert velük volt a rőt szakállú barát!

Nosza, nekivágtak a mély völgykatlannak, hol a zsoldosok nyugodtan heverésztek, szun­dikáltak, s mire az őrök talpra kiabálták őket, közrefogták, Toldi a karikásával egy csomóba terelte valamennyit, akárcsak birkák lettek volna, mindahányan voltak, összekötözték, úgy hajtották a királyfogókat a magyar táborba. Ötven magyar vitéz hajtott háromszáz németet, de mikor a táborba értek: volt barát, nincs barát! Eltűnt ismét, mintha föld nyelte volna el. Eltűnt vele a kobzos is.

Nem nyelte a föld el őket, mentek a király után, egyenesen Averszának: szükség lehet rájuk ott is!

Eredj, Miklós, eredj! Hej, ha tudnád, ki van Averszánál. Láttál te sok álmot, de azt, tudom, nem álmodtad, hogy Anikó húgod itt van a táborban. Maga a király bízta Kont vitézre: ihol, ez az ifjú. Gyenge még. Nehéz a páncél törékeny testének. De jó vérből való. Ne engedd csatába, hagyjad, erősödjék. Legyen gondod rája.

Anikó pedig ment Kont csapatjával s írta, írogatta a leveleket az öreganyjának: ne búsuljon, lelkem, öreganyám. Jó sorom van nékem. Majd meglássa, egyszer otthon termünk, hírrel, dicsőséggel, király kegyelmével.

Így biztatta öreganyját Anikó, bár még nem is látta, hírét sem hallotta: merre jár, hol jár az ő Miklós bátyja. Hallott ugyan mesét, sokat a veres barátról. Aki itt van, ott van, mindenütt van, csuda dolgokat mível, de mire megkérdezhetnék: ki vagy, mi vagy? - eltűnik nyomtalan. Nem gondolta, hogy az a barát az ő Miklós bátyja volna. Már csak abban reménykedett, hogyha vége lesz a háborúnak, s diadallal tér vissza a király, örömében Tolditól sem sajnálja a kegyelmet.

Hát megjött a király háromszáz vitézével. Hej, lett riadalom a magyar táborban! Ihol, itt a király, eljött egy maroknyi csapattal, nem törődve drága életével. Segítség kellett? Itt van a segítség! Maga a király. Nagyobb segítség az egész hadseregnél. Nagy harci kedv szállotta meg a tábort a király láttára. Előre! Előre! Megmozdul az egész tábor, reng a föld alatta, kezdődik az ostrom: győzelem vagy halál! Más választás nincs itt. Rohannak a magyar vitézek, nem ismer itt senki halálfélelmet: ím, a rohanó áradat ragadja Anikót is. Itt a király! Lássa, hogy ő is igazi vitéz. Gyenge karja kardot villogtat s rákiált Bencére: Gyere, Bence, gyere! Mit volt, mit nem tenni, utána kullogott Bence is, bizony nem jó kedvvel. Nem a maga életéért, de féltette a leányasszonyét: hogy kerül ő majd a nagyasszony elé - Anikó nélkül?

Ez volt ám a csata! A király mindenütt elöl. Utánam, magyarok! - zendül csengő hangja. S rohannak mind - nincs itt gyáva. Hős dalia valamennyi: méltó a királyhoz. Reggel kezdték s az est vetett véget a szörnyű csatának. A magyaroké lett a diadal. Hogy ebben nem lehetett része Toldinak! Nem lehetett része, mert előreküldötte a kobzost, hogy hírt vigyen neki, hová, merre húzódik a magyar sereg, s mire visszatért a kobzos: vége volt a csatának.

Égett a föld Toldi talpa alatt, majd felvetette a nagy türelmetlenkedés, de csak hiába várta a kobzost. Ugyan mi történhetett vele? Nem történt egyéb, csak ennyi:

Amint a harcoló magyar sereg felé közeledett, egyszerre csak látja, hogy egy megvadult paripa szélsebesen vágtat visszafelé, rajta egy vitéz - holtan vagy ájultan? ki tudja? elég az, hogy csak a kengyelbe akadt lábánál fogva volt a paripán.

- Ej, ej, szegény fiú! Valami apród lesz...

Akárki, akármi, annyit látott, hogy nem csatába való volt: törékeny, gyenge a teste. Bizony nagy csuda lesz, ha van még élet benne.

Nem habozott soká, lovát megsarkantyúzta a kobzos, szembe vágtatott a száguldó lónak, nagy hirtelen megragadta fékét, aztán elvezette egy kis patak mellé. Ott szép gyengén leemelte az elalélt ifjút. Vajon van-e sebe? Nem lát rajta sebet. Vért sem, egy cseppet sem. Talán a sisak alatt? Az acéling alatt?

Levette a sisakot s halljatok csudát! Mit látott! Gyönyörű, hosszú haj bomlott ki alóla!

- Leány! Leány!

Abban a pillanatban fölnyitotta szemét a leány. Szólni nem tudott még, de könyörögve, esdve nézett reá.

- Ne félj, ne félj! - szólalt meg a kobzos. - Magyar vagyok én is. Nem lesz bántódásod.

- Ha magyar vagy, lovag is vagy - suttogta a leány. - Tégy fogadást, hogy nem jársz utánam. Hallgatsz arról, amit észrevettél.

- Kívánságod parancs nekem - mondotta a kobzos. Felsegítette a lovára a leányt, s nézett utána hosszan, sokáig, nagyot sóhajtva... Aztán eltűnt a leány alakja...

Álom volt talán az egész látomány?

Ment a leány, át a táboron (Haj, de borzadott a sok holttesttől!), vissza Bencéhez, ha meg­találná. Megtalálta áldott szerencsére. Hej, szegény Bence, ő már csüggedten üldögélt egymagában, a tábor szélén. Fejét földre szegezte, nagy, erős bánat nehezedett a szívére, mardosta szörnyen a lelkiismeret: hogy áll ő most a nagyasszony elé! Inkább halt volna meg ő száz halállal!

No, ha nagy volt a bánata, nagy lett az öröme is a hű cselédnek.

- Hát él? Csakugyan él? Oh, édes Jézusom! Ugye, hazamegyünk? Jöjjön, leányasszony. Istenkísértés volt eddig is a dolga. Ugye, hazamegyünk?

Mondotta a leány:

- Itt maradunk, Bence. Miklós bátyám nélkül nem megyek én haza! Meg kell őt találnunk!

- Igaz, igaz - motyogott Bence. - A gazdám nélkül nem mehetünk haza.

.....

Azt mondám, hogy nem lehetett része Toldinak az averszai csatában, de az első nappal nem ért az véget. Mert az első nap csak a vár környékét „tisztították meg” a magyarok. Hogy a várat is bevegyék, nagyobb erő kellett arra. Írt is nyomban a király Laczfinak: jöjjön nyomban, bármi „munkában” van, hagyja félbe, Averszát kell bevenni. Oda szorult a róka, Tarantói Lajos, a fő-fő bűnös, ki kell azt onnét füstölni.

Ahogy megjött Laczfi, nyomban tanácsot ültek s azt határozták, hogy körülfogják a várost, hogy se élelmet, se vizet oda be ne vihessenek. Majd megadják magukat. Másként szerette volna a király, de hallgatott Laczfi tanácsára: hát csak éheztessük ki „őket”. Megnyomta ezt a szót erősen. Mert ott voltak mind a várban a hercegek, Lajos atyafiai, véréből való vérek, de mind ellenségei. Aki jó barátnak vallotta magát, az is csak színlelt. Na, most ütött a nagy számadás órája.

Hej, de melegük lett a várban a hercegeknek! Meg-megpróbálták, hátha kitörhetnének a várból, de véres fejjel kotródtak vissza. Aztán egyszerre csak rászakadt a vár s a város népére az éhség. S még ennél is szörnyebb baj: a fekete halál.

Már azt határozták, hogy feladják a várat, ha Lajos király hittel ígéri, hogy meghagyja életüket, de ekkor eléállott Durazzói Károly herceg s mondá nagy ravaszul Tarantói Lajosnak, a gonosz lelkű Johanna urának:

- Hallod-e, te már egyszer akartál bajt vívni Lajos királlyal. Ezzel akartad eldönteni a pert. Igaz is, minek folyjon annyi ártatlan vér? Hát verekedj meg vele. Hisz, te nagy vitéz vagy! Vagy csak szájjal győzöd?

Vérbe borult erre Tarantói arca:

- Jól van, hát kiállok! Nem az országomért, csak a szabad elmenésért! Hadd menjen a követ, a bajra hívó követ!

Ment is még aznap a követ Lajos királyhoz, s vissza is jött hamar Lajos király üzenetével: elfogadja a bajvívást. Hogyne fogadná el! Ez a feltétele: mind a kettő hadja kimért helyről nézze a bajvívást. A középen álljon két bajmester: egy olasz, egy magyar. Aztán három-három lovag: olasz és magyar legyen jelen igazlátónak.

Rendben volt a dolog, kimérték a bajvívás helyét, egy kicsi kápolna mellett mérték ki. A ravasz Durazzóinak volt ez a gondolatja. A várból a kápolnához út vezetett a föld alatt. Nagy suttyomba szólt egy kapitánynak: vegyen maga mellé ötven embert, a föld alatti úton éjnek idején menjenek a kápolnába s mikor a bajvívás kezdődik, üssenek rajt’ Lajos királyon. Tegyenek úgy, mintha életére törnének, a királynak azonban bántódása ne essék.

Közben titokban üzent a ravasz herceg Lajos királynak, hogy: vigyázzon magára, mert tőrbe csalják. Gondolta magában: ha elhiszi üzenetét a király, nem jő a bajvívásra, s ezzel Lajos királynak megnyeri a kegyét.

Megzavarta Lajos királyt ez az üzenet. Mi most az igazság? Csakugyan tőrbe akarják csalni? Vagy azt akarja Durazzói Károly, hogy ne álljon ki bajvívásra s aztán ország-világ gyávának bélyegezze a magyarok királyát?

Kont volt az egyik igazlátó, ennek elmondotta a király az üzenetet, de Kont kételkedve rázta a fejét. Csupa pusztaság a környék, nincs ott hely az elbújásra, nincs alkalom a lesbeállásra. Azt, hogy a kápolna felől támadják meg, arra ki gondolt volna? De sohasem árt a vigyázat, azért abban állapodtak meg, hogy összeválogatnak száz lovagot, s ha Kont forgós süvegét megrázza: ez lesz a jele, hogy bajban van a király.

Hát kitűzték másnapra a bajvívást, nosza, a kobzos is nyargalt Toldihoz, vitte a hírt, hogy mi készül.

- Valami hamisság van a dologban - morgott Toldi. - No, ott leszek én is!

Jó hajnalban Pejkójára pattant, meghúzódott egy árok mellett: onnét nézi ő majd a viadalt s ha szükség lesz rá: ott lesz idejében.

Hogy felvirradott a nagy nap, a viadal napja, megmozdult a tábor: volt nagy lótás-futás, jövés-menés, rendelkezés, igazodás. Kétfelől felállott a két had. Középen megjelentek a bajmesterek, az igazlátók, aztán egyszerre csak megharsant a jeladó kürt, ihol, a két lovag már egymásra is rohant. De ím, alig voltak egy hajításnyira egymástól, Lajos király lába nagyot rándult, földre zuhant a három öles dárda. Mi történt? Mi történt? Nyíl fúródott a király combjába! Megütődve nézett körül Tarantói Lajos, nem tudta elgondolni: mi baja esett ellenfelének, holott még össze sem roppant fegyverük. S ím, abban a pillanatban már ki is tört a kápolnából az elrejtett csapat: a kapitány nem törődött Tarantói szörnyű haragjával, egy szempillantásra körülfogták Lajost a német zsoldosok.

- Árulás! Árulás! - zúgott végig a táboron. Rohan már a száz vitéz is a bajvívó helyre, ott is van már, kerekedik szörnyű vagdalkozás, de mi volt az ahhoz, amit Toldi művelt!

- A barát! A barát! - zúgott, zajgott a tábor.

Az az, a barát. Hej, hogy verte, vágta, lapította buzogánnyal, karikás ostorral az orozva támadókat: egy pillanat, kettő, s halomba hevertek!

Tarantói Lajos majd elsüllyedt szégyenében, s mit tehetett egyebet, a nagy gabalyodásban egérutat vett, meg sem állott Nápolyig.

Hát, ez nagy gabalyodás volt: harc, elkeseredett harc. Közben a királyt vitték a kolostorba, mely a váron kívül állott, külön erősségben. Ott gyilkolták meg orozva Endrét. Oda vitték most a királyt, fektették le puha ágyba, s hogy tudták biztonságban, folyt a harc köröm­szakadtáig: nincs kegyelem! A várból élve ki nem jut ma senki lélek. Már ki is tűzték a fehér zászlót, de a magyarok így is mind kardélre hányják az őrséget, ha a király meg nem tiltja. Sőt, azt sem engedte meg, hogy bemenjenek a várba. Ott pusztít a fekete halál. Elég, ha őrzik kívülről.

Mikor aztán sebjét kiheverte a király, szabad utat adott a vár népének: neki csak a hercegek kellettek. Őket akarta látni. Tarantói Lajos már elmenekült. Hadd menekült. Ez legalább lovag módjára viselkedett. De a többit? - hát azokat szívesen látja vacsorára! Oda, hol Endrét meggyilkolták!

S jöttek a hercegek, fogvacogva jöttek, ámbátor a magyar urak Lajos parancsára hercegekhez illő tisztelettel, mély hajlongással fogadták. Aztán kilépett a király az ebédlőszobába, mosolyogva jártatá végig tekintetét vendégein, leült az asztalfőre, leültek a hercegek is szép sorjában, legelül a magyar urak.

Na, nem lehetett panaszuk a hercegeknek: királyi vacsorát kaptak. S mely nagy kedve volt a királynak! Ím, még serleget is emel, bizonnyal, hogy elköszöntse kedves vendégeit.

- Durazzói herceg! Köszönt, ím, a király. Nézd a bort, de piros! Mint az öcsém vére. Nézd, hogy csapom földhöz e nap örömére!

S földhöz csapván a serleget, folytatá:

- Ütött a halálod órája, cudar! Mit nem cselekedett a te gonosz lelked! Kezdted azzal, hogy házam népét öcsém ellen fordítottad. Mikor aztán öcsémet gyalázatosan megfojtották, te voltál az első, ki bevádoltad nálunk Johannát. Hűséget színleltél nekünk s alattomban folyvást ellenünk dolgoztál. Hiába tagadsz - megtelt a poharad, csordulásig megtelt. Ítéljetek, urak!

Azzal nagy hirtelen lefordították az asztalról a fehér terítőt, s ím, fekete terítő maradott a helyén. Rajta feszület. Halálra szavaz mind, csak Laczfi vajda nem. Mondja a királynak:

- Felség, ne felejtse, hogy magyar olasz ellen törvényt nem ülhet.

- Nem!? - kiáltott közbe zord haraggal a király. - Nos, te magad vezeted ki s nyomban fejét leütteted. Hallottad-e?

Megtörtént, ahogy a király rendelé. Lefejezték az árulót, s azon az ablakon dobták ki holttestét, amelyen szegény Endre királyét... Otthagyták temetetlen. Amint hagyták szegény Endrét...

De akkor éjjel Lajos király sem hunyta be szemét. Mégis, mégis, kemény volt, szörnyű kemény a megtorlás. Nem illett királyhoz. A magyar királyhoz...