|
Mondám, hogy Lajos király akkor éjjel, a
Durazzó lefejeztetését követő éjszakán nem hunyta be szemét, ébren találta
a felkelő nap, ott találta asztala mellett. Halomra gyűlt az asztalán
a sok mindenféle levél, melyiket bontsa fel elébb? Hát, amint turkált a
levélhalomban, két gyászos szegélyű levél feketéllett ki onnét. Gyorsan
felbontja az egyiket: Károly császár s király jelentette benne szomorodott
szívvel, hogy leánya, Margit, a gyenge virágszál, letört, elhervadott.
- Szegény leány! - sóhajtott a király.
Menyasszonya volt s nem is látta soha.
Kicsi kis leány volt, mikor Prágában jártakor lekötötték neki: ezzel
pecsételték meg a békét.
- Szegény apa! - sóhajtott ismét a király
s letette a levelet.
Aztán felbontotta a másikat. Hazulról jött
ez, leánykéz írása, alája volt írva, Rozgonyi Piroska. De nem ő írta e
levelet, diktálta szép Örzsének, bosnyák fejedelem szerelmes leányának, halálos
ágyán diktálta. Ő maga csak egy sort írt beléje, nem magáról, de szép
Örzséről - majd megtudjuk, hogy mit.
Szóla pedig Piroska levele
következőképpen:
Felséges királyom, küldöm a levelemet
halálos ágyamról. Nehéz teher nyomja a szívemet, nem tudok meghalni, amíg
tőle meg nem szabadultam. Azt hallottam, Toldi Miklós világ bujdosója
lett, talán éppen ott bujdosik mostan, amerre felséged hadakozik. Bujdosik,
mert szörnyű váddal megvádolták. Azzal vádolták meg, hogy férjemet
meggyilkolta, a síromat kirabolta. Nemcsak, hogy üldözik, esztergomi érsek még
meg is átkozta. Felséges királyom! Meggyóntam már az érseknek, hogy mi hozta
őt a sírboltba - nincs ehhez köze a világnak, de hogy nem rabolt, erre
esküt tennék, ha apáca voltom nem tiltaná. Mikor felébredtem s őt
megpillantottam, átkot mondtam rája, férjem gyilkosára. Átkot magamra is. Aztán
elaléltam. Visszavonom az átkomat. Mindent megbocsátok. Nem vala ő rabló,
nem vala ő gyilkos. Látták az apácák fűzek rejtekiből, látták a
bajvívást. Toldi egy szál karddal, az uram egész fegyverben vívott - nem volt
hát gyilkosság. Óh, felséges király, fogadja vissza őt régi kegyelmébe!
Átok alól érsek is feloldja. Nekem megígérte.
Itt végződött a levél. De a másik
oldalon következik még valami. Ezt már csak kezdette Örzse, Piroska végezte. De
ezt a király nem olvasta. Nem vette észre.
- Óh, szegény Piroska! - jajdult fel a
király. - De sajnállak téged...
S hogy megelevenedett a lelkében a múlt,
amikor ő először látta Piroskát, ott a kút mellett (Még a köszönésire
is emlékszik: Szép jó estét, szép kisasszony!), s hogy rágondolt a bajvívásra,
ismét felháborodott a lelke Toldi ellen: nem, azt nem tudom néki megbocsátani.
Őmiatta hervadott el, őmiatta tört le ez a szép virágszál.
De lassanként mégiscsak lecsendesült lelke
háborgása. Vajon ő maga, a király hiba nélkül való-e? Merné-e mondani,
hogy sohasem vétkezett?
Nem volt maradása bent, fojtogatta mellét
a levegő, ki a szabadba! Hamar lovat, hamar!
Egy pillantás múlva fel is volt nyergelve
sárga paripája, s ím, amikor éppen felpattant rája, pillantotta meg Toldi
György - fiát. Odaintette s mondta neki nagy röviden:
- Eredj, mondjad a bátyádnak, hogy
jelentheti magát nálam kegyelemre.
Azzal elvágtatott.
Ámult-bámult Anikó, nem tudta hamarjában
ébren van-e, álmodik-e, a füle csengett talán? Hogy ő szóljon a bátyjának!
De hol az én bátyám? Itt volna valahol? Avagy úgy gondolta a király, hogy majd
felkeresem én a jó hírrel a világ végén is? Hogyha ezt gondolta, bizony jól
gondolta.
- Felkeresem én őt a világ végén is!
Űzte-fűzte gondolatját s arra
határozta magát, hogy hazamegy, megviszi a hírt elébb az anyjának, hadd
csendesüljön szíve nagy bánata s majd csak megtalálják valahol Miklóst is.
Szárnyon kel a jó hír s előbújik rejtekéből. Megtudta, hogy egy
csapat készülődik haza: kíséri a fogoly hercegeket Budára. Mindjárt
engedelmet kért Kont Miklóstól, vezérétől, hogy ő is szolgájával e
csapathoz szegődhessen.
- Hamar, Bence, hamar, nyergeld a lovamat,
de a tiédet is: holnap lesz az a nap, hogy hazaindulunk.
- Aj, de okos beszéd, lelkem,
leányasszony!
Csuda, hogy a bőréből ki nem
ugrott, esze nélkül szaladt a lovakért. Ott legelésztek azok a többi vitézek
lovaival, nosza, egy pillantásra, kettőre kifogta a magukét, indult is
velük, de egyszerre csak megállott, mintha földbe gyökeredzett volna a lába.
- Ne, te, né! - kiáltott Bence -, az Isten
Istenem ne legyen, ha nem látom a Pejkót. Nye, Pejkó, nye. Ide, Pejkó, ide.
Lekapta a süvegét, rázogatta, mintha zab
lett volna benne. Bezzeg, hogy Pejkó megismerte az ismerős hangot,
nyihogva közeledett Bencéhez, ez meg se szó, se beszéd, féket vetett a fejébe,
felpattant rá, a másik két lovat meg vezetéken fogta.
- Bizonyosan elloptak, ugye, Pejkó? No, ha
el, bizony vissza is loplak én! - beszélt hozzá Bence s szeretettel veregette a
hű állat nyakát.
Hanem hiszen a Pejkó csak azt várta, hogy
szőrén érezze Bencét, uccu! nekirugaszkodott, vágtatott mint a szél, de
nem arra, amerre Bence rángatta, hanem egyenest a gazdája kalibája felé. Ott a
kaliba előtt aztán hirtelen állott meg, hogy Bence nagyot nyekkenve
fordult le róla. Abban a pillanatban lépett ki a barát.
- No, Pejkó, mi történt? - szólt
dörgő hangján. - El akartak lopni s megfogtad a tolvajt? Édes hű
paripám!
De már erre a szóra felugrott a
földről Bence, ámbátor nyilallott minden porcikája.
- Ez a gazdám hangja! Isten Jézus úgy se’!
De hol van ő maga?
- Itt van ő maga is. Csak csendesen,
Bence. Én vagyok, a gazda. Nehogy megtudja más... Hanem, hol jársz te itt?
- Hej, hogy hol járok itt?
Megeredett Bence nyelve s elmondta
töviről-hegyire, hogy s mint kerül ide, kivel jött? Miért jöttek?
- Anikó is itt van!? Nosza, eredj érette.
Hozd ide szaporán.
Hiszen nem kellett ezt kétszer mondani
Bencének. Elvágtatott szélnél sebesebben, s hogy megtalálta Anikót, nógatta
erősen: hamar, lóra! Hamar, lelkem leányasszony! Csudát lát most mindjárt.
- Csudát? Mi a csudát?
- Nem mondom meg azt én. Csak fel a lóra!
Mit össze nem gondolt Anikó az úton!
Gondolt, először is arra a daliára gondolt, akinek az életét köszönhette.
Hátha ő... hátha ő... Nem, nem, mégsem lehet... De sokáig nem
űzhette-fűzhette a gondolatok tarka gyöngyszemeit, megérkeztek a
kalibához s hogy oda beléptek: mindjárt átölelte két erős kar.
- Szép kicsi lovagom! No, ne félj
éntőlem, a csúnya baráttól. Nem ismersz-e reám?
- Bátyám, édes bátyám!
Vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak,
gügyögteti szóknak. Nem is lesz tán vége, hogyha be nem toppan az a deli
vitéz...
- Barátom, hű társam - mutatott rá
Toldi. - Beszélhetsz előtte! Tudjuk egymás titkát...
Tudják egymás titkát! - riadt meg Anikó s
arca lángba borult.
- Nem, nem! Ugye, lovag, az a titok -
titok marad?
- Ejnye, ejnye, hát ti ismeritek egymást?
- Ami igaz, igaz - szólalt meg a kobzos -,
ismerjük mi egymást.
S elmondta szép rendjében, hogy
ismerkedtek meg. Aztán szép csendesen kiment az ifjú a kalibából, ott kint
megint elővette kobzát s pengete azon édes-bús szép nótát. Szava is volt a
nótának. Szívből indult, szívhez beszélt. Megértették ott bent. Toldi is
értette. Egy nagy könnycsepp gördült le szeméből. Ami boldogság volt
azoknak, a két fiatalnak, az ő szívét, jaj, de megsajgatta!
Még alighogy elmondotta Anikó Toldinak a
király üzenetjét, ím, jött a király lovásza, Bessenyei János s mondá hangos,
örvendező szóval:
- Toldi Miklós! A királytól jövök,
izenetet hozok. Vesd le szőrcsuhádat, ölts magadra vitézi ruhát: ihol, el
is hoztam. Gyere holnap, király színe elé. Oda, hol a sereg összegyülekezik -
hazaindulásra!
A király színe elé! Hej, de hangosan vert
Toldi Miklós szíve! Nem kell többet bujdosnia. Mehet haza szép Magyarországba,
lovagi ruhában! Most még nincs kard a vitézi ruhához, de lesz holnap: újra ád a
király. A lovagok királya.
Emelének aznap tábor közepén magas trónt a
királynak s állottak a magyar vitézek négyszegben a trón körül másnap reggel:
úgy várták a királyt. S jött a király, ég, föld rengett: úgy zúgott az éljen. S
hogy leült trónjára, név szerint, hogy kikiálták, jöttek sorba a magyar
vitézek, király színe elé. A híresek, a leghíresebbek, a legvitézebbek.
Dicséretben, ajándékban nem fukar a király. Sorra került hamar jó Toldi Miklós
is. Adott neki drágaköves övet, kardot s mondá hangos szóval, hadd hallja
mindenki:
- Lovag vagy te újra, vitéz Toldi Miklós!
Aztán elbocsátá kegyesen, de mikor vége
volt az ünnepségnek, intett Toldinak, hogy kövesse. Ment a király a lakába,
utána Toldi s Toldi után a - kobzos. Te is megérdemled a király kegyelmét.
S hogy belépett Toldi a kolostor nagy
termébe, az volt első szava:
- Felséges királyom, engedje meg nékem,
hogy behívjam az én hű társamat, kobzos barátomat.
- Hívjad, hívjad.
Belépett az ifjú.
- Nos, vitéz, szólj, mi volt a te
bűnöd?
Elmondá a vitéz, a rendjében szépen, hogy
ő Záchnak vére. Kisfiú volt akkor, amikor megesett a szörnyű
történet. Mikor harcot emelt bősz Zách Félicián...
- Elég, elég! - szakította félbe Lajos
király. - Nagyon sokszor hallottam már e szomorú nótát. Ártatlan vagy, tudom.
Birtok helyett kapsz birtokot. Név helyett nevet.
- Nevet is, jószágot is, azt én adok,
felséges királyom - szólott belé Toldi -, ha felséged fiúsítja Toldi György
leányát.
- Toldi György leányát? Hisz fia van neki!
Láttam, ismerem őt!
- Leány az, felség - mondta Toldi
mosolyogva -, s szereti ez ifjút.
- No lám! - nevetett a király. - Ki hitte
volna! Teljék kívánságod: fiúsítom a leányt. - S intett a kobzosnak: - Te most
mehetsz, vitéz. Te meg - fordult a király Toldihoz - itt maradsz egy szóra.
- Nesze - szólt a király, mikor a kobzos
elment -, itt egy levél. Rólad van szó benne. Olvasd.
- Megkövetem alásan, felséges királyom,
már én csak az öreg betűs írást tudom elolvasni...
- Hát olvasd neki, deák! - intett a király
íródeákjának.
Olvasta a deák s egyszerre megeredt a
könnye Toldinak.
De a deák végigolvasta a levelet,
fordítván a másik oldalára is.
- Mit olvasál? Adsza csak ide, hadd
olvasom magam.
És olvasta, amit Örzse kezdett, de
helyette Piroska írt végig. „Engedjen még egy szót, felséges királyom, nekem,
haldoklónak. Egy szép leány, szép ő maga, szép a lelke, felvenni készül
itt a fátyolt, nem azért, mert vágyik ide...”
Eddig tartott az Örzse kezeírása, ennél
tovább nem írta a leány, nem engedte szűzi szemérme. Folytatta hát Rozgonyi
Piroska: „hanem azért, mert udvari leány ott, ahol aki szívét meggyógyíthatná,
nem gyógyíthatja meg... Jaj, nem bírja kezem tovább...”
- Lám, lám - mondta magában a király -,
messze távol kerestem a boldogságot s nem vettem észre, hogy közelemben mosolyog
reám.
De most már a királynak sem volt maradása.
Seregének egy részét otthagyta Olaszországban Laczfi-Aporral, másik részével
indult haza. S indult a király hadával Toldi is, Anikó is, a kobzos is, bizony
Bence sem maradt itt. (Erősen megunta azt a különös országot, ahol soha
sincs tél, s ahol nincs tél, lehet-e - disznótor?)
Szelek szárnyán ment a hír előre: jön
a király. Elérkezett a hír Nagyfaluba is. Jelentette Anikó levele: megvan a
kegyelem. Jőnek, mind a hárman jőnek. Hárman? Négyen jőnek. Azt
is bele akarta írni a levélbe, de mire odaért, arca lángba borult, mégsem írta
belé!
- Jőnek! Jőnek! Hazajön az édes
fiam! Drága kis unokám! Hallod, öreg Bence? Fogj be, de szaporán!
Szaporán, szaporán, ha az csak úgy menne.
Öreg már a legény. Csetlik-botlik, tipeg-topog - a hű ember de
leöregedett! S ím, halljátok, egyszerre de megfiatalodott! Kész a szekér, fogva
a ló, cserdül az ostor, nagy ritkán pihennek: nincs türelme az anyai szívnek.
Hej, ha mostan szárnya lehetne!
Az özvegy királyné is elindult Budáról a
fia elé nagy fényes kísérettel. Ehhez szegődik a nagyasszony: éppen jókor
ért Budára. Csak Örzse ül a királyné hintajában. Fekete ruhában. Ha megjött a
király - kolostorba vonul. Úgy lesz, úgy. Vajon úgy leszen-e? No, mindjárt
meglátjuk.
Ihol kerekedik rettentő
porfelhő: jő a király, magyarok királya sárga paripáján. Zeng, zúg a
levegő: éljen, éljen, éljen a magyarok vitéz nagy királya! S ím, nézzétek
a nagy király gyermek lett egyszerre: odaugrat lován a hintóhoz, amelyben anyja
ül, csókkal borítja kezét, ajkát, arcát. Hanem, mikor vége lett ölelésnek,
csóknak, fordult szép Örzséhez s mondta mosolyogva: ej, de nagyot nőttél,
gyönyörű virágszál!
- S milyen kegyes lélek - dicsérte az
anyja. - Felveszi a fátyolt...
- Arról még beszélünk, édesanyám, lelkem!
- mondotta a király.
Az ám, még haza sem értek: hogy elröpült a
bánat szép Örzse szívéből! Szereti a király! Megvallotta neki. Nézzétek,
hogy virul arca két rózsája. Szereti őt, szereti őt magyarok királya!
Azonközben Toldiné öreg szeme a sok vitéz
közt megpillantotta az ő drága fiát, kiért pedig szemét szinte vakra
sírta.
- Fiam, édes fiam!
Mind odaugratnak, nem is hárman, négyen.
Még Bencének is jut a nagyasszony csókjából.
- Derék legény vagy te! - mondá a
nagyasszony.
- Ühüm, az én fiam! - büszkén pödörte meg
bajszát a vén Bence.
Aztán sor került ám a kobzosra is,
akiről lassanként kitudódott minden, véges-végig... S egyszerre csak mi
történt, mi nem, elég az, hogy a kobzos Bencére bízta a lovát: neki is helyet
szorítottak a szekérben.
Így érkeztek Budára, Toldi vén házába. Ott
még aznap este gyűrűt váltottak a fiatalok, s csuda-e, ha a boldogok
észre sem vették, hogy Toldi térült-fordult s egyszerre csak eltűnt a
házból.
Hová? Merre? Tudom, nem kérditek.
Az apácák szigetére, Szűz Margit
királykisasszony szigetére, ahol két ember vérével festé már pirosra a földet,
odavitte szíve. Oh, ha megláthatná, ha élve találná!
Kémlelődött a kolostor körül: sötét
volt a szomorú ház, csak a hold világítá meg félve, egy lelket sem látott. Ment
tovább, bódultan, támolyogva, remény s kétség között s ím, egyszerre gyökeret
vert a lába: a hold halvány fénye rávilágított két keresztre: Rozgonyi Pál neve
vala az egyiken, Piroskáé vala a másikon.
- Piroska! Piroska!
Zokogva borult le Piroska sírjára.
Átölelte két erős karjával a keresztet, szemét felemelte az égre s úgy
esküvék meg szent esküvéssel: siratlak tégedet koporsóm zártáig. Meg nem nyílik
szívem más asszonynak soha! Hallod-e eskümet? Isten úgy segéljen.
És felkelt a sírhalomról. Vágott kardjával
négy gödröt s ültetett abba négy szomorú füzet, hadd borítsák árnyékba a
Piroska sírját...
Aztán - másnap indultak mind Nagyfaluba. S
hogy megérkezének, kihirdették a lakodalmat: Anikó lakodalmát. Toldi volt a
násznagy. El is járta öregesen, búsan a násznagyi táncot a szép menyasszonnyal.
- Miután pedig tietek Szalonta - mondotta
a boldog párnak. - Isten áldjon.
S ment vissza Budára.
Ott van az ő helye, a király oldalán,
míg életet ád neki Istennek kegyelme.
|