|
Telt, múlt az idő, esztendő
esztendő után, nőtt-növekedett Toldi Miklós híre, széles kardjával,
mázsás buzogányával, szörnyű nagy öklelőfájával tenger
dicsőséget szerzett magának, hazájának. De hír, dicsőség az ő szívét
már fel nem vidította, s ahogy telt, múlt az idő, mind morgósabb,
dörmögősebb lett a kedve. Öreg legény lett vitéz Toldi Miklós, semmi sem
tetszett neki, amit az udvarnál látott. Sértette szemét a csillogó fény, a
pompa, az ifjú vitézek, az udvarbéliek tarka-barka, olaszos ruhája.
- Micsoda fiatalság! - dörmögött untalan
az öregedő Toldi. - Ruhájában, szokásában, viselkedésében mind az idegent
majmolja. Magyar világ helyett idegen világ!
De nemcsak magában dörmögött, ki-kitört a
haragja, méltatlankodása a király jelenlétében is.
- Felséges királyom, szavam meg ne sértse,
henye életet él felséged udvara. Rossz vége lesz ennek!
- Jó, jó, öreg - mosolygott a király. -
Henye élet? - mondod. Nem henye, de - finom. Lovagokhoz illő. Ideje, hogy
finomodjék, művelődjék a szittya magyarság.
- Hiszen művelődjék - dohogott a
vén sas. - Csak aztán el ne művelődjék. Jöhetnek még idők, mikor
hadba kell szállni. Majd meglátom, mit csinál ez a kényes, finom nép. Még annak
is sorja kerülhet, hogy meg kell védeni a magyar becsületet: vajon ki védi meg?
Lesz-e, ki forgassa majd a nehéz kardot? Ki megsuhogtassa a mázsás buzogányt?
Aki felemelje a nagy öklelőfát?
- Más világ van most már - mondotta a
király. - Hagyjad, öreg, hagyjad.
Hagyta, hagyta, de tovább dohogott, újra meg
újra kitört lelke nagy haragja. Egyszer aztán megmondta magyarán, amire csak
célozgatott addig: nem maradok én itt, felséges királyom. Nem való már nékem az
udvari élet!
- Igazad van - fogta szaván a király. -
Eredj haza Nagyfaluba. Ott már a te helyed.
Eredj haza Nagyfaluba!
A király mondta. Terhére van hát a
királynak. Nem szereti hallani az igaz szót. Az öreg vitéz megtette
kötelességét, az öreg vitéz mehet. Nincs többé rá szükség. Csordultig telt a
szíve keserűséggel. Meg sem állott, amíg haza nem ért. A vén, a rozoga, az
üres udvarházba. Hej, de üres volt a ház! Anikó, a ház dalos madara a szalontai
sírban. Édesanyja, a jó nagyasszony már rég porladozik a temetőkertben.
Porladozik régen az öreg Bence is. Csak ketten maradtak. A „fiatal” Bence is
hogy leöregedett! Mit is keresnének ők a király fényes palotájában? Itt a
helyük, itt, ebben a rozoga házban. Ott sem laknak soká: egy esztendő,
kettő s kiviszik őket is a temetőkertbe.
Nézzetek csak oda, mit csinál a fehér hajú
Toldi. Kiballagott a temetőkertbe, s ott egy nagy ásóval gödröt ás.
Hossza, szélessége - halottnak van szabva. Kiballag utána Bence is, nézi, nézi,
mit csinál a gazdája.
- Nemzetes nagyuram - szólal meg félénken
-, kinek ássa a sírt? Nem halt meg itt senki.
Csak ás tovább Toldi, nem ad szót a szóra.
Mit volt mit nem tenni, Bence is kapát
ragadott, odaállott a gazdája mellé, vágta a földet. De egy kis idő múlva
mégiscsak megszólalt:
- Nemzetes nagyuram, kinek ássuk a sírt?
Ihol, a nagyasszony már rég porladozik. Fejfáján az írás immár le is kopott.
Itt fekszik apám is. Egyiknek sem kell sír.
Toldi fölnézett egy pillanatra, de nem
felelt, ásott tovább. Ám a tekintete biztatta a szolgát: beszélhetsz, nem
bánom.
- Avagy talán Lőrinc úrnak ássuk? De
hiszen őkegyelme testét fenevadak szétszaggatták, csontját széjjel
hordták...
Akkor már meg volt ásva a gödör: csak
ősz feje látszott ki Toldinak. És mostan megszólalt:
- Bence! Hű cselédem. Figyelj a
szavamra. Kenyerünk javát együtt ettük meg, neked megmondom hát: magamnak ástam
ezt a gödröt. Hej, Lajos király! Lajos király! Nehezedre esett az igaz szó,
ugye? Hűségemet szépen megfizetted. Gőgös lelked be nem vette az én
tanácsomat. Hát - adjon Isten neked jobb tanácsosokat. Hívebb vitézeket. Nekem
már elég volt a szomorú élet. Ha nincsen rám szükség, hát minek is éljek? Mit
lássam, hogy rozsda marja vitézi kardomat? Tán csak megkönyörül az öreg
vitéznek a jóságos Isten, s mennél előbb magához szólítja. Érzem,
megkönyörül. Azért ástam e sírt. Ha meghaltam, ide temess, Bence! Ne tégy
fejfát mellé; elég ennek az ásónak nyele.
Hej, szegény Bence, hogy zokogott a
szomorú beszédre! Kiserkedett a könny Toldi szeméből is.
- Menjünk haza, Bence. A nap is lepihent.
Pihenjünk le mi is.
De még a gödör fenekén állott Toldi, szemét
törülgetve, mikor egyszerre egy lovas vitéz vágtatott feléjük.
- Hol a gazdád? - kérdezte Bencét nagy
lihegve.
Bence sírva mutatott a gödörbe.
Ott állott Toldi, nézte, nézte a lovas
vitézt, vajon mit akarhat ez tőle. Az pedig kezdette a szót nagy szaporán:
- Buda várából küldöttek hozzád, vitéz
Toldi Miklós! Régi, öreg barátaid küldöttek, hadd lássam: él-e még? S ha él -
hála az Istennek, hogy él még kigyelmed! -, mondjam meg az üzenetjüket: vége,
vége a magyar dicsőségnek. Hadijáték vagyon Budán. S hadijátékban egy
olasz vitéz pajzsot nyert, pajzson az ország címere! S nincs, aki kiváltsa, aki
visszavegye. Mind akik kiálltak, kudarcot vallottak. S minket öl a szégyen.
Kérkedik az olasz, lovát táncoltatja, magát mutogatja, a magyar vitézséget
csúfondáros szókkal ócsárolja. Egyszerre csak elmegy, s címerünket hazaviszi -
jaj, de nagy csúfság lesz!
- Viszi a pokolba! - ordított fel Toldi s
kiugrott a sírból. - Eredj vissza s vigyed hírül öreg bajtársaimnak: sír
fenekén láttad öreg Toldi Miklóst, de feltámadt, megfiatalodott - ott leszek,
ott leszek!
- Bence! Öreg szolgám. Láss a lovam után.
Bő abrakot neki. Takarítsd meg ragyogó fényesre. Te meg, fiam - fordult
ismét a követhez -, jere be hozzám. Pihend ki magadat.
Bementek a vén házba, de a pihenésből
semmi sem lett. Bort hozatott fel a pincéből öreg Toldi Miklós. Hadd lám:
bírja-e még? Bírta, de hogy bírta! Nem verte földhöz a bor, ámbátor ivott egész
éjjel. Csak reggel felé szundított el, de mire felragyogott a nap, talpon volt,
lóra pattant, indult Budára, utána Bence nagy készülettel.
Harmadnap reggel értek Budára. Ott már
nyüzsgött tenger nép, várva-lesve, vajon lesz-e ma, ki megvívjon a hetyke
taliánnal. Akadt két vitéz erre a napra is: két testvér. Ikrek. A Gyulafi
nemzetség két daliás sarja. Nem hadijátékra mentek ezek, hanem életre-halálra.
Elég volt a játékból, mondták a királynak, halálra kell vívni ország címeréért.
Ifjú, nagyon ifjú volt még mind a kettő. Egy leányt szerettek. S az a
leány nem tudott választani köztük. Hát akkor - haljanak meg mind a ketten. S
rohantak a halálba. Az egyik halva maradt a viadaltéren, a másik sebektől
borítva. És az olasz hetykélkedett tovább, kiabált, csúfondároskodott: van-e
még valaki, aki halni akar? No, csak egymás után!
Volt nagy zúgás, mozgás a tömegben. Nincs,
aki megvívjon. Sápadtan, bosszúsan feszeng a király a székén. Háromszor
kürtölt, háromszor kiáltott már a bajhirdető is: Magyarok! Vitézek! Ki
akar küzdeni életre-halálra?
Senki sem mozdult meg. Földre sütött
szemmel álltak a magyar vitézek. A király már felállt, indulni készül a
szégyenpiacról. Indul az olasz is. Megmozdult a nép is, háborogva, zúgva, mint
a széltől megkorbácsolt tenger. Ám, e pillanatban kürtszó harsant a
várkapu felől, megállott a király, megállott az olasz, megállott a nép
is: vajon ki jöhet most! S ím, e pillanatban pej paripán vágtat a viadaltér
felé egy szőrcsuhás barát. A csuklyája letakarja arcát, csak éppen a
szürke bajusza s szakálla látszik. Bal kézben a nagy öklelőrúd, oldalán
görbe kard, a kápán lóg szekerce, buzogány. És ballag utána nagy idétlenül,
sovány vén gebén a barát fegyverhordozója. Haj, de furcsa alak! Amint
megpillantják, röhögésre fakad a tenger nép. Hiszen volt is min röhögni.
Rettentő nagy pajzsot cipelt az atyafi, amegül kikandikált egy rozsdás
fejű dárda. A nyeregkápán kétfelől egy-egy szál parittya lógott,
akkora kő bennük, mint a fejem. A nyereg mögött nyilak, s az atyafi jobb
kezében két meztelen kard. Isten csudája, hogy a vén gebe bírta ezt a
szörnyű terhet.
No, volt kacagás, volt élcelődés, míg
szegény Bence végigcammogott a tömeg között.
- Hogy adja azt az ócskavasat, bátya? Hát
azt a hasadt tekenőt?
De Bence úgy tett, mintha ügyet sem vetne
a csúfondárosságra. Próbálta összeszedni, kihúzni magát a régi módra, amikor
még ifjú volt, erős volt, de bizony nehezen ment, csak idétlenkedett
szegény feje, s még jobban kacagták. Meg-megrántotta a gebe kantárját, hátha
tudna az még délcegen is járni, de haj, ez bizony minden rángatásra megállott.
S szakadt a nyakába a csúfondáros szó:
- Vigyázzon, atyafi! Elragadja a paripája!
De Bence büszkén, megvetően hordozza
végig tekintetét a sokaságon, szóra sem méltatva kocog tovább, azaz kocogna, ha
egyszerre csak meg nem állana lova s hiába biztatja, nem megy az előre. Se
jobbra, se balra. Mi baja eshetett a szegény párának? Hátratekint Bence s hát
néhány kamasz legény a ló farkába fogódzott: emiatt nem mozdul.
No, de erre Bencét is elhagyta
béketűrése, rárivallt a kamaszokra:
- Zsiványok! Léhűtők! Húsz
esztendővel elébb próbáltátok volna meg ezt: kirúgta volna a szemetek az
én jó paripám! S csak bírnám én is erővel, mint akkor! S csak ne volna
rajtam a sok fegyver, megtanítanálak!
Egyéb sem kellett a csürhe népének: repült
a kő a pajzsra, döngött, puffogott s Isten tudja, mit nem tesznek a jó
öreggel, ha hirtelen meg nem fordul a barát. Nem szólt, csak magasra emelte azt
a rettentő nagy öklelőfát: elég volt az. Lett nagy csendesség,
halálos csendesség. Minden szem a barátra tapadott. Az pedig perdült egyet a
lován, forgott vele körbe-karikába, fel-feldobta a nagy nehéz öklelőfát s
kifogta, mint egy könnyű pálcát. Hej, lett csudálkozás, szörnyű
álmélkodás! Vajon ki lehet ez a csuda ember?
- Toldi lesz az, nem más - mondja ez is,
az is.
- Toldi? Hisz az meghalt! - mondják
többen. Egyik-másik még ott is volt a temetésén!
- A Toldi lelke lesz ez! - mondotta
valaki. - Kikelt a sírjából!
Kérdi a király is a körülállókat:
- Ki ez az ősz bajnok? Azt mondtátok,
hogy Toldi már nem él. Márpedig ez Toldi, vagy szakasztott mása.
Mondotta egy úr a királynak:
- Azt hiszem, felség, nem Toldi ez. Csak
ifjú emberben lehet ennyi erő s ekkora tüzesség. A szakáll, a bajusz oda
van ragasztva. A csuha is arra való, hogy Toldinak nézzék. Mióta Toldi elment
felséged mellől, nem látta őt senki.
Szomorúan nézett maga elé a király.
- Elment, mert küldöttem. Hányszor
megbántam azt azóta, hogy elment. Lám, igaza volt neki. Most csakugyan szükség
volna két erős karjára!
De ím, megdördült a jó ismerős hang,
Toldi hangja! Hej, hogy felvidult a király szíve!
Igen, megdördült, hogy zúgott-búgott belé
a levegő.
- Hát mi lesz? Hol az a talián? Azt
hiszitek, azért jöttem, hogy lovamat táncoltassam, szőrcsuhámat
mutogassam? Vagy elszelelt már a talián országunknak címerével? Oh, hogy meg
nem nyílik a föld, hadd nyelné el a csenevész magyart! Gyáva kezetekből
elrablák a címert s én járjak fel a sírból, hogy megvédjem, visszaszerezzem
nektek, pulyák!?
De a talián ott volt, csak félrehúzódott s
ha teheti vala, el is szelelt volna a barát láttára, ám - lesz, ami lesz! - ki
kellett, hogy álljon. Összeszedte magát s hetykén szólt a barátra:
- Mit akarsz, vén barát? Talán bizony az
életet meguntad?
- Meguntad te! - dörgött Toldi Miklós. -
Elhoztam neked az utolsó kenetet.
Mindjárt össze is roppantak szörnyű
nagy erővel, rettentő nagy dühvel. Aztán jobbra-balra hajladozik
Toldi s nagy ügyesen kikerüli az olasz dárdáját: akkorákat szúr a levegőn
az olasz, hogy csakúgy sír, süvölt nyomán a szél.
Szörnyű haragra gerjedett az olasz.
Rákiáltott a barátra: - Mit! Hát te még csúfolsz? Nagy öklelőfádat meg sem
is mozdítod? Védjed magad!
S hogy újra célt tévesztett a dárdája,
nagy hirtelen kardot rántott s megrepeszti a szőrcsuklyát.
Végigzúg a népen az ijedség, de el is ül
hamar, mert a csuklya alatt sisak volt, acélsisak: oda se Toldi az ütésnek!
Mire Toldi kardot ránt, háromszor csendül meg az olasz kardja a Toldi sisakján,
a harmadik vágásra kettészakad a kard. Éppen akkor huzakodott neki Toldi, de
hogy látta az olasz baját, visszarántotta kardját s kiáltott Bencének: Kardot
neki, szógám!
Hozta Bence a kardot, az olasz markába
nyomta s kezdődék most vívás: kard kard ellen, kar kar ellen. Összecsapnak
egyszer, összecsapnak kétszer, de egyik sem enged. Megpihennek, újra
kezdődik, de az egyik sem tágít. Már Toldi ühmget, nem tetszik a dolog. -
Elé, régi erőm! - mormogja magában s harmadik csapással úgy kivágja az
olasz kezéből a kardot, hogy az sivítve repült kőhajításnyira s
elterült a földön. Ha most félre nem ugrik az olasz, menten fűbe harap. De
félreugrott s a nagy nekivágásban szinte lefordult lováról Toldi. Nosza, kapta
buzogányát, az olaszhoz lódította, de megint kikerülte a halált: meghúzódván
lova nyaka mögött. Akkor aztán nagy hirtelen visszafordul, rettentő dühvel
vágtat Toldinak, el akarja gázolni a lovával! Hiszen ha az olyan könnyű volna!
Látja Toldi az olasz szándékát, a nagy öklelőfát a ló szügyének feszíti, s
ím, e pillanatban hanyattesik a ló gazdájával együtt.
Most leugrott Toldi a lováról, a király
kegyelmet kiált, de Toldi nem hallja, pokolba küldi az olaszt, aztán újra lóra
pattan s nagy sebesen elnyargal.
Torkán akadt a szó az embereknek, egy-két
pillanatig szájtátva néztek a nyargaló barát után, aztán egyszerre százan,
ezren meg ezren beszéltek, kiabáltak összevissza.
- Ki volt? Ember volt vagy ördög? Miért
nyargalt el? Miért nem mutatja magát a királynak? Miféle ember, hogy nem kell
neki jutalom?
Bántja a dolog a királyt is erősen.
Int egy hírnöknek, mond neki valamit, az kiáll a viadaltér közepére s
kikiáltja: Aki az öreg vitézt ismeri, álljon elé s illő jutalmát kapja a
királytól.
Elé is állott mindjárt az az ifjú vitéz
(Pósafalvi János volt a neve), aki Toldit viadalra hívta s mondá:
- Felséges királyom, én ismerem az öreg
vitézt. Én vittem hírt neki, hogy idegen vitéz kezébe került országunk címere.
Esküszöm, felség, Toldi Miklós volt ez a vitéz.
No, kapott is Pósafalvi János mindjárt két
nemes telket ajándékba s egyben a király rendelé az uraknak, hogy mindjárt
menjenek utána, hívják vissza Toldit.
Nosza, mindjárt lóra kerekedtek az urak,
elvágtattak Toldi után. De bezzeg özönlött a nép is gyalogszerrel: nem
várhatták, míg visszahozzák vitéz Toldi Miklóst. Látni akarták, mielébb látni a
világhíres vitézt.
|