| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Benedek Elek Toldi Miklós IntraText CT - Text |
|
|
|
A pesti temetőkertbenSzakadott a záporeső, dörgött, villámlott az ég: ez volt Miklós szerencséje. Ő nem félt az ítéletidőtől, vaktában nekivágott a sötét éjszakának, ellenben György a legényeivel visszakotródott a vén udvarházba. Mire hajnalodott, Miklós már a végtelen, délibábos rónaságon vándorolt. Ment, mendegélt étlen-szomjan, az áldott nap járása mutatta az útját Budavára felé. Ott terem a hír, dicsőség az igazi vitézeknek, arra húzta, vitte a dicsőség vágya. Hej, de nagyot dobbant a szíve, mikor negyedik nap délben Rákos mezejére ért! Onnét már jól látta a budai hegyeket, s ím, ragyogott, tündökölt a napnak fényében a király palotája is. Ha följuthatna a palotába, ha mehetne király színe elé s kiönthetné szíve keservét! Arca, szeme felragyogott a kedves gondolatra. De ahogy felragyogott, el is borult arca. Végignézett tépett, szaggatott ruháján: állhat-e így a király elébe Toldi Lőrinc fia? Szomorán őgyelgett Rákos mezején, lassan, tétován közeledett Pesthez. Esteledett, alkonyodott, mire Pest alá ért, a temetőkert mellé. Megállott a temetőkert szélén, belebámult a mulandóság szomorú birodalmába. Nagy városnak nagy a temetője: egy nagy birodalom. Hányan alusszák itt örök álmukat, vaj’ ki tudná megmondani? Nézte Miklós, nézte a temetőkertet, a temetőkertben márvány sírköveket, egyszerű fejfákat s egyszerre csak mit lát? Új sírdombot látott, rajta két keresztet s azokra borulva keservesen sírt, jajongott egy gyászruhás asszony. Földbe gyökeredzett lába, úgy megrémült Miklós. Szeme rámeredett a sírhalomra, nézte, nézte a gyászruhás asszonyt s szinte felsikoltott: anyám, édesanyám! Nem, nem, káprádzott a szeme, káprádzott a lelke. Nem az ő anyja volt, „csak szakasztott mása”. Akárki volt, anyját juttatta eszébe, s Miklósnak kicsordult a könny szeméből. Egy belső hang mondta: eredj, eredj, vigasztaljad szegényt. S ment Miklós a sírhoz. Kalapját levette, köszönt illendően. Remegett a hangja a megindulástól, s kérdezte szelíden: - Kit sirat kigyelmed, édes nénémasszony? Lassan fölemelte fejét a keresztről a szegény özvegyasszony (mert az volt, özvegy volt, mint az ő édesanyja), s felelt sírva, el-elcsukló hangon: - Jaj, hogy kit siratok? Két dali fiamat. Átkozott cseh vitéz most ölte meg őket Duna szigetében. Értette is, nem is Miklós a beszédet. De nem zaklatta a szegény özvegyet, míg az szíve szerint ki nem sírta magát. Mikor kissé lecsöndesült, újra kezdte a szót: - Megölte két fiát átkozott cseh vitéz? Ugyan miért ölte meg? Mit vétettek neki? S nincs, aki érettük bosszút álljon, kiontott vérükért annak vérét ontsa? - Jaj, nincs, nincs senki a föld kerekén! Már senki sem mer szembeszállni véle! De már erre ökölbe szorult Toldi Miklós keze, arca lángba borult s mondá bátor szívvel: - Nem tudom, hogy ki s mi az a cseh dalia, csak az egyet tudom, hogy meg kell halnia! Törülje le könnyét, lelkem nénémasszony, mondja el énnekem, hogy s miképpen esett ez a gyászos eset. Megölöm a cudart, esküszöm az égre. Özvegyasszony fia vagyok én is, özvegyasszony fiaiért bosszút állok, ha addig élnék is. Lecsillapodott e szókra a szegény özvegyasszony s elmondta Miklósnak szép rendjébe: hogy jött Csehországból egy szörnyű óriás, aki Duna szigetében páros bajra hívja a magyar vitézeket. Akik még kiálltak, mindet megcsúfolta, s a magyar nemzetet rút szókkal gyalázza. Sok-sok híres dalia harapott a fűbe, már alig akadt, aki szembeszálljon, akkor állott ki az ő két szép fia - jaj, mért állottak ki bizonyos halálra! Most már nem is akad egyetlen vitéz sem, aki megvívjon vele. Jaj, mi tenger bánat, jaj, mennyi gyalázat! Éppen eleget tudott Miklós. Nem volt maradása a temetőkertben. Istennek ajánlotta a szegény özvegyasszonyt, s szinte futva futott be Pest városába. Ment utcáról utcára, azt sem tudta, merre. Bódult volt a feje, bódult volt a szíve. Hová mégy, Miklós? Hol állapodol meg? Van-e bár egy kunyhód, hová meghúzódjál? Bezzeg, ha igaz jó testvéred volna György, most nem volna gondod, mennél hozzá egyenesen éjjeli szállásra. Mert már itt a bátyád! Hamarább érkezett király városába, mint te, Toldi Miklós. Paripán nyargalt ő, te meg csak ballagtál szegénylegény módra. Hát úgy volt csakugyan, György már megérkezett Budavárába, s már a király színe elé is kéredzkedett. (Sietős volt a mondanivalója!) Kétrét görnyedve állott György a király előtt, s szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. De hogy is ne lett volna szomorú, mikor szörnyű szomorú dolgot kellett jelentenie. - Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom - kezdte a gonosz lelkű bátya -, hazulról jövök most, s gyászos hírrel jövök. - Meghalt tán az anyád, a derék nagyasszony? - Nem, nem halt meg, de van nagy bánatban. Felséges királyom, nehéz kimondanom, de már csak kimondom: az öcsém gyilkos lett... Gyilkos lett, gyilkos lett - zokogott György, s szemét buzgón törülgette, de a király éles szeme jól látta, hogy nincs ott mit törülni. - Gyilkos lett az öcséd. Úgy, igaz, hát volt neked öcséd is. Emlékezem, egyszer már beszéltél róla. Lusta parasztkölyök, nem vitéznek való... Nem így mondtad egyszer, mikor kérdeztelek, hogy van-e testvéred? - Felséges királyom, ezt mondtam, így mondtam, most is csak ezt mondom. Hiábavaló volt minden igyekvésem. Apja helyett apja lettem; hogy vitézzé váljon, azon ügyekeztem; de lusta volt, ostoba volt, csak a parasztok közt érezte jól magát. Durva, feleselő, kötekedő, anyját gyakor ízben meg is megríkató: ilyen vala az én szerencsétlen vérem. Ereje szörnyű nagy, de mi haszna, felség! Paraszt ő, csak paraszt... - Jó, jó - szólt a király -, de lásd, ha oly erős, tán hasznát vehetnők. Gyilkossá tette bár mérges indulatja, de még lemoshatja magáról a szennyet. Lám, itt a cseh vitéz. Szégyen és gyalázat, senki sem bír vele. Majd telekürtöli az egész világot, hogy satnya a magyar, elfajult a vére. Hátha a te öcséd lebírná a cudart? - Óh, jaj, felséges királyom - kesergett György, s szemét égnek emelte, mintha imádkoznék: - Vajha úgy lehetne! De már ennek vége. Világgá bujdosott szerencsétlen vérem, mikor gyilkossá lett. Talán már el is emésztette magát... Nagyot nyelt itt Toldi György, mert nagy dologra készült. - Akarsz még valamit? - kérdezte a király, s arca elkomorult, mert jól látta már, hogy miben sántikál György. Az öccse részét akarja, azt, azt! - Felséges királyom - nyögte inkább, mint mondta György, s szemét szenteskedve forgatta -, szerencsétlen öcsém része reám nézve... a törvény, az igazság... De én... de én... nem, ne mondja senki, hogy vágyom a részére. Még azt suttoghatnák, miattam lett világ bujdosója. Hogy én űztem el az apai háztól. Hadd döntse el felséged bölcsessége, kegyessége: kit illet meg a gyilkosnak része. - Helyes, György, helyes a beszéded - bólintgatott a király. - Hát nekem adod át gyilkos öcséd részét... Helyes, nagyon helyes. Én meg továbbadom. Kinek adnám másnak, mint a jó testvérnek. Ah, hogy felragyogott György álnok arca! Nem is két-, de hétrét görnyedt, hajlongott, alázatos köszönő szavakat rebegett. De szólt a király: - Várj, Toldi György, várj, még nem fejeztem be királyi szavamat. Tied lesz a birtok, ha holnap a cseh vitéz fejét a vár fokára tűzöd. Értetted, Toldi György! Hej, hogyne értette volna meg a királyi szót! De hogy megértette, el is szédült bele. Isten csodája, hogy végig nem esett, úgy reszketett minden porcikája. Alig tudott hebegni egy-két szót, ennyit: - Felség, nem akarom szegény öcsém részét... Azzal kitántorgott a király szobájából, ment a szállására, Isten tudja, hogyan. Azt az egyet tudom, hogy az éjjel nem aludott: vetette, dobálta méreg és bosszúság. Hát, ha tudta volna, hogy „gyilkos” testvére épp most talált szállást egy utcai padon! Négy teljes napja már, hogy alig evett valamit szegény Toldi Miklós, éhség, vándorlás, ide-oda bolyongás elcsigázta, csak úgy leroskadott szegény feje egy ház előtt a padra. Ott ült, üldögélt, nézte az utcán járókat-kelőket, a hold világa mellett sétáló gála úri népeket, nagyokat bólintgatott a feje, mintha köszöngetett volna: majd a földre húzta szegényt az álmosság. De ez csak nehány pillanatig tartott: egyszerre kiugrott az álmosság a szeméből. Szörnyű nagy lárma riasztotta fel, férfiak ordítása, asszonyok, gyermekek rémült sikoltása. Vajon mi történt? Talán bizony tűz ütött ki valahol, vagy tán kiöntött a Duna? Mért szalad a nép oly eszeveszetten? Sem nem tűz, sem nem árvíz, egy vadul száguldó bika riasztotta meg a népet, az elől fut minden lélek inaszakadtáig. Az ám, a vágóhídról elszabadult egy bika, s rettentő bömböléssel száguldott végig az utcán. Nyomában hat erős szelindek, rémes vonítással; messziről szaladtak kiabálva, ordítozva a mészároslegények, biztatva, uszítva a kutyákat: Fogd el! A fülit! A farkát! A combját! Hiszen a kutyák ki is tettek magukért, marták, fogták, harapták a bikát, ahol érték, arról meg csurgott a vér patakban s még vadabbul nekibőszült, meg-megállott, szarvával túrta, hányta a földet, egy-egy kutyát a levegőbe hajított, aztán újra bősz futásnak eredett: jaj, akit útjában talál! Volt az utcán ember, a soknál is sokabb, biztatták is egymást nagy erős férfiak: Elibe. Elibe. Le kell fülelni! - de csak egymás biztatásánál maradtak, senki sem mert a bika elé lépni. Nézte, nézte Toldi a nagy gabalyodást, a nagy felfordulást, ő nem szólt egy szót sem, csak kiállott az utca közepére s úgy várta a bikát, mely egyenest szaladott feléje. - Félre, bolond, félre! - százan is kiáltották a kapuk megül, az ablakokból. Kiálthattak, sikoltozhattak, állott Miklós egy helyben, mintha gyökeret vert volna lába, merőn szembenézett a bőszült állattal. Az pedig megtorpant egy-két lépésnyire, rettentő haraggal túrta, hányta a földet, bömbölt szörnyűképpen, hogy ím, akadt ember, aki elébe mer állni. Nemcsak hogy elébe állott Miklós, de míg a bika öklelésre készült, készülődött, megfogta a szarvát két erős kezével, aztán kiáltott a legényeknek: Ide, ide! Tartom, amíg jöttök! Fújt, bömbölt a bika, véres habot túrt ki szörnyű nagy kínjában. Erősködött, hánykolódott, ha szarva közé kaphatná a vaskezű legényt, ám az földre nyomta, a homokos földben meg-megmártogatta a lefülelt állat fejét, s mire a legények odaértek a kötelekkel, már indította is a vágóhíd felé. Na, elékerültek a legények is, hoztak köteleket, a bika fejét jó erősen a lábához lekötötték, úgy vitték a vágóhídra - nagy diadallal. Még csak jó szót sem adtak a legények Miklósnak. Úgy tetszik, szégyellték, hogy több erő van benne, mint együtt valamennyiökben, s mikor szegény Miklós meg akart húzódni a szín alatt éjjeli szállásra, kitessékelték az utcára, s fáradsága jutalmául egy darab májat dobtak utána. Hej, micsoda hitványság, mely rút hálátlanság! A vér a fejébe szökött szegény fiúnak. Lám, csavargónak, sehonnainak nézték, s hogy megmenté sok ember életét, semmibe sem vették! A májat odahajította egy kutyának: nesze, edd meg, s azzal tovább ment, vissza azon az utcán, ahol a bikát lefülelte. Az utca néptelen, kihalt volt, minden lélek visszatakarodott a hajlékába, de még sok ablak volt nyitva, onnét az ablakból beszélték nagy bátorságban, hogy mi történt. Hogyha az a vasgyúró nincs, sok házat verne fel most a keserves sírás. - Nini, hisz épp ez a legény volt! - hallotta Miklós. - Ez fülelte le a bikát. - Derék szál legény! És hallott Miklós sok dicsérő szót, de egy sem mondta: jere be, te derék legény, vacsorálj velünk. Van-e szállásod? Nincs? Istené a szállás, térj be hozzánk bátran. Haj, de szomorú gondolatok lepték meg Miklóst! Lelke visszaszállott a vén udvarházba. Talán még ott dőzsöl a bátyja, szegény édesanyja pedig álmatlan virraszt, kesereg magában. Annak a háznak felerésze övé, van abban sok puha nyoszolya, s neki itt kell bódorognia Isten szabad ege alatt, még egy szín aljában sincsen maradása. Dehogyis fogadnák be tépett, váslott, piszkos ruhájában! S ha reggelre virrad, mi haszna lesz neki a nap fölkeltében? Így, ágrólszakadtan, üres kézzel, fegyver nélkül mehet-e a Duna szigetjére? Szóba sem áll véle a gőgös cseh vitéz. Tépelődött, búslakodott magában szegény Miklós, azt sem tudta, merre forduljon, jobbra-e, balra-e. Céltalan ődöngött fel s alá - ődönghetett, senki meg nem szólította, aludt mélyen az egész város. - Csak volna fegyverem, lovam, lovagi ruhám - tusakodott szegény feje -, hej, mit cselekedném! Mért is hogy nem szóltam annak az özvegyasszonynak, az talán adott volna nekem fegyvert is, lovat is, ruhát is. Hej, de bolond voltam! De hátha még nem késő - szőtte, szövögette Miklós a reménység szálát. Hátha még ott lesz a fiai sírján! Nosza, ki a temetőkertbe! Szaladva szaladott, űzte, hajtotta a csalóka reménység. Csalóka volt bizony. Keresztül-kasul járta, vigyázta a temetőkertet: járhatta, vigyázhatta, sírkőnél, fejfánál nem talált egyebet. Azokat ugyan kérdezhette, útba nem igazították, hol, merre lakik a szegény özvegyasszony. Kimerülten támolygott a temetőkert szélére, ott lefeküdött egy horpadó sírra. Nézte, nézte onnét a fehér országutat, s addig nézte, nézte, míg leragadott két szeme pillája, míg elnyomta az édes, a jótevő álom. Álom, álom, édes álom! Vajon hová vitted tündéri szárnyadon a szegény bujdosót, hogy ím, mosolygás villan meg ajakán, felragyog az arca, mintha tündérek országában járna, gyémántpalotában sétálna! Nem tündérek országában járt Miklós, sokkal szebb helyen: Duna szigetjében. Nem is jár, de áll, lába ránehezül a gőgös cseh vitéz mellére, aki könyörögve kér kegyelmet tőle. Aztán felpattan kedves Rigójára, úgy vágtat a király elébe, ottan állnak körbe gála úri népek, mind csak őt csodálják, mind csak őt dicsérik. S a király mily kegyes! Gyilkosságot megbocsátja, ád neki kardot, fényes, csillogó-villogó ruhát, lovaggá üti - s ím, ott van az édesanyja is, aki csak sír, csak sír a nagy boldogságtól! Haj, ha ez a szép álom mindörökké tartana! De az álom azért álom, hogy amint jött, el is szálljon. Hirtelen felriadott Miklós - lódobogás riasztotta fel. Ez már nem volt álom, amit mostan látott. A hold szépen rávilágított az országútra, Miklós világosan látta már a lovat, a lovast is rajta, s abban a szempillantásban fel is szökött fektéből, mintha valami látatlan erő fellökte volna - Bence volt, az öreg Bence, ő kocogott az országúton, Pest felé! - Bence! Bence! Édes öreg szógám! Te vagy-e, te vagy-e? Ó, édes Istenem! Esze nélkül szaladt az országútra, lekapta a ló hátáról Bencét, ölelte, csókolta, majd meg is fojtotta szertelen kedvében. Szegény, jó öreg! A lélegzete is elállott a nagy ijedtségtől. Azt hitte, hazajáró lélek ugrott ki a temetőkertből, az rántotta le a lováról, s most viszi őt irgalmatlan, lefekteti, elföldeli. - Na, szegény vén fejem, ezt nem érdemeltem! - gondolta, de nem mondta a jó öreg szolga, merthogy szó nem jött a szájára. No, de éppen elég volt az ijedtségből, lassanként magához tért az öreg: bezzeg hogy nem hazajáró lélek, de az ő kis ura, aki ráncos orcáját még mindig csókolja. - Én Uram s én Istenem, áldott legyen a te szent neved - rebegte Bence, mikor magához tért, mikor kitapogatta Miklós kezén, karján, arcán, fején, hogy csakugyan Miklós ez, senki más. Na, lett öröm, de milyen nagy öröm! Azt emberi szó nem tudná elémondani. Ott mindjárt leültek az országút szélén, nem győzték szóval: hej, Istenem, hol is kezdjék? Hol folytassák? De akárhol kezdték, akárhol folytatták, akármerre szőtték, fonták a beszédet, Miklós mindég csak vissza-visszatért az édesanyjára: Hogy van az én lelkem édesanyám? Ugye, sokat sír, sokat epekedik? Mikor aztán kifogytak a szóból, akkor került sorra, hosszú, szomorú hallgatás után: Hát a bátya, mit csinál? Ott dőzsöl-e még az apai házban? - Már elment! - mondta Bence, de nem így gondolta, hanem ilyenformán: Elvitte az ördög! - Ahogy kitette a lábát, készülődtem én is. Mondta a nagyasszony: Eredj, öreg szógám, hűséges cselédem, csak egyedül benned vagyon bizodalmam. Hű cselédje voltál néhai uramnak, légy most hű cselédje bujdosó fiamnak. Mondtam én: Ne sírjon, ne ríjon, nemzetes nagyasszony, megkeresem Miklóst, s soha el sem hagyom. Mondta erre őkigyelme, a nemzetes asszony: Eredj, szógám, eredj s mondd meg az én árva, bujdosó fiamnak: ne búsuljon értem. Isten el nem hagyja az özvegyet s árvát, gondot visel reám, gondot visel rá is. Akármerre járjon, érte imádkozom, én anyai szívem mindenütt kíséri. Csak betakarodjék az Isten áldása, útra kelek én is, s fölkeresem a világ végén is szívemről szakadott, bujdosó fiamat! - Hát még mit üzent? Mondjad tovább, mondjad - esenkedett Miklós. - Hogy hát még mit üzent? - kérdezte az öreg, s ravaszul mosolygott. - Ezt la! Azzal leemelt a nyeregkápa mellől egy ménkű nagy tarisznyát, s mintha lett volna feneketlen, vége-hossza nem volt a sok minden jónak, kalácsnak, cipónak, finom pecsenyéknek, s a jó Isten tudja, mi mindenfélének. - Ihol, ez a cipó, ezt szegd meg legelébb - mondotta az öreg. - Maga dagasztotta a nemzetes asszony, s ugyancsak meghagyta, lelkemre kötötte, hogy te magad szegd meg. Fogta a kést Miklós, nekihuzakodott, de halljatok csudát! Miféle cipó ez? Kettétörött a kés! - Ejnye, morgósadta, hát ez mi a csuda? - álmélkodott Bence. No, ha eltört a kés, ott a Miklós keze, fogta a kenyeret, s kettéroppantotta. - Ez már más! - mondta Bence, s egyet hunyorított. Bezzeg hogy „más” volt. Vasszelence vala a kenyér belében, ebbe törött a kés! S hát a szelencében, ugyan mi volt benne? Mi volt benne, mi volt! Ugyan mi lett volna: sárig arany benne, annyi, mint a polyva. Tenger pénz volt ez az öreg Bencének, váltig erősítette, hogy mióta a világ világ, ennyi pénzt ő még egy summában nem látott. De bezzeg Miklós sem találta helyét az arany láttára. Most már lesz fegyvere, ruhája, lovagi ruhája. No, cseh vitéz, készülj a halálra! A jó öreg hold mosolyogva nézte az örömüket, s széles e világ minden kincséért le nem szállott volna, míg a világa mellett össze nem számolják a „sárga paripákat”. Egy, kettő, három, négy - úgy láttam, mint ma: kerek száz arany volt a vasszelencében. - No, öreg - mondotta Miklós -, ihol tégy el kilencvenkilencet, egy marad énnálam, a lájbi zsebében. Ennek az egynek a nyakára hágunk. Eléhúzta kebeléből Bence a zacskaját, szép sorjában belépengette a kilencvenkilenc aranyat, nagy gondosan visszadugta a zacskót helyére, azzal felkászálódtak, s merthogy üres volt már a kulacs, az öreg is ráhagyta: - Isten neki, egy arany se ide, se oda, gyerünk, kicsi gazdám. Igyunk egyet ez mái nap örömére. Be sem kellett menniök a városba, az országút szélén ott álmaskodott egy csárda, üres volt, csendes volt, aludt a csapláros, de bezzeg hogy felkelt, amikor kívülről megdöndült az ajtó. Előbb a kútágashoz kötötték a Rigót, Miklós kedves lovát, melléje a Bence lovát (akár a gazdája, öreg volt a ló is), oszt befordultak a csárdába: - Bort ide, bort! - rikkantott Miklós -, de nem ám iccésbe, egy öreg kannával! Nézte Bence, nézte, aggoskodva nézte, vajon mi lesz itt most. Integetett, szólt is félve, tapogatva: Sok lesz, Miklós, sok lesz! - Igyál, öreg, ne félj! Virágos kedvem van! Hadd búsuljon a ló, elég nagy a feje. (Van-e bő abrakja jó Rigó lovamnak? Hát a te lovadnak?) Közben elékászálódott a padok alól egy álmos cimbalmos, nosza, csak ez kellett: Pengesd, vén cimbalmos, táncolós kedvem van! S megpendült a cimbalom, búsan, szomorgósan, aztán vígra pendült, s táncolt Miklós, kurjongatott, majd szétvetette a csárdát: a kelő nap bepislantott, az is megcsudálta deli szép termetét, szép magyaros táncát. Aztán... hát az öreg Bence már elnyúlt a padon, javában hortyogott. Miklós is lelankadt. Elég volt a táncból, a duhajkodásból. Leborult az asztalra s aludott, aludott sokáig. Jó fennjárt a nap, mikor felébredett.
|
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |