Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Benedek Elek
Toldi Miklós

IntraText CT - Text

  • Második könyv
    • Mit üzent a cseh király?
Previous - Next

Click here to show the links to concordance

Mit üzent a cseh király?

Hadd tombolja ki Toldi Miklós bús-haragos kedvét, mostan elmondom mit üzent Károly cseh király a magyar királynak. Mert tőle hozott üzenetet Lökös Bertalan, olyan üzenetet, hogy hallatára szörnyű harag vetett lángot Lajos király szívében. Ám erőt vett magán, nagy hirtelen színeváltozása ahogy jött, el is illant: nehogy észrevegyék a urak, a népek lelke háborgását. Hát amint elmondám, tovább folyt a hadijáték, utána nagy lakomát is laktak, Lajos király virágos jókedvet mutatott, de mikor leszállott az éjszaka, nem jött álom a szemére, s jókor reggel már talpon volt: nem hagyta pihenni a prágai üzenet.

Úgy esett a dolog, hogy Lajos király, amint illik, követséget küldött Károlyhoz, a csehek új királyához és császárjához, hogy üdvözöljék az ő nevében. S hát mit tett a gőgös, magatelt császár? Jó sokáig megvárakoztatá a magyar követséget, s amikor meg maga elé eresztette, fitymáló hangon szólította meg az ifjú Lökös Bertalant:

- Téged küldött hozzám a királyod? Gyermekkirálynak gyermek a követje. Ez az illendőség? Így becsül meg engem? Mond meg az uradnak, többet hozzám gyermeket ne küldjön. Az anyjának meg azt üzenem (s itt olyan titulussal illette az özvegy királynét, hogy azt Lökös nem is merte a száján kiejteni): eressze szabadon már a fiát a szoknya szalagjáról, hadd jöjjön maga énhozzám, de hozza el ám Magyarország adóját is. Értetted? Tizenegy király, csupa hódolt fejedelem jön majd színem elé, jöjjön velök ő is. Értetted?

Hiszen kár volt kétszer is kérdezni, hogy megértette-e Lökös a dölyfös beszédet, a feléből is eleget értett, sarkon fordult s meg sem állott (hej, hány ló dőlt ki alatta!), míg a királyt Kesziben meg nem találta, s Károly császár üzenetét által nem adta.

No, azt senki ne csodálja, hogy a királynak nem volt Kesziben maradása. Korán reggel búcsút vett Rozgonyi uramtól, s meg sem állott Budáig.

- Hiszen majd fizetek én neki adót! - dörmögött, forrongott magában egész úton hazafelé. - Adok én majd olyan példát, hogy tudom, többet senki fia meg nem bántja magyarok királyát!

Szörnyű harag tombolt a király szívében, észre sem vette, hogy vitézei közül hiányzik egy, a legvitézebb: Toldi. Szegény Miklós, ő sem aludt egész éjjel, de ő más ok mián nem aludott, s mikor istenigazában kimulatta-tombolta magát, mit gondolt, mit nem, felkapott jó Pejkó lovára, versenyt vágtatott a sebes széllel, mintha csak ki akarna szaladni a világból. Repült a Pejkó a Tisza mentén, véres habba keveredett, de csak repült, mintha érezte volna, hogy kedves gazdája valami bús gondolat elől szalad. Hiszen szaladhatott, versenyt repült vele az a bús gondolat, nem maradt el tőle, de sőt elejbe-elejbe vágott, folyton csapkodta fekete szárnyával: mit tettél, Miklós, mit tettél, mire vetemedtél! Holtig való bánatba kergetted Rozgonyi Piroskát s magadat. Tisza medre tele volna borral, azt te mind kiinnád, akkor sem temetnéd el ezt a nagy bánatot. Akkor sem szűnnék meg lelked háborgása.

Repül, repül a Pejkó, s bár szakad le róla a véres hab, íme, mégis vidáman nyerít fel: ihol mosolyog, fehérlik Nagyfalunak tornya. Oda húzódott vissza ismét a nagyasszony, az ősi házba, mióta meghalt György (vadászaton halt meg, egy vadkan ölte meg), s árván hagyta egyetlen leányát, a kicsi Anikót. No lám, azt hitte a nagyasszony, Miklósnak amúgy sincs rá többé szüksége, régen kinőtt az anyai meleg szárnyak alól, a kis árvát kell most melengetni, dédelgetni, ápolgatni, s íme, akárhogy kinőtt is szárnya alól, mégiscsak oda siet hozzá szíve bánatjával! Hiába, hiába! Lehetsz világ legnagyobb hőse, száz csatában oszthatsz száz halált, ezret, gyermek maradsz mindég, míg él édesanyád. Bánat, ha éri szívedet, kinek panaszolod el, ha nem édesanyádnak? Ki érti meg úgy bánatodat, mint az anyai szív? Ha szíved megsebződött, van-e erre jobb orvosság az anyai csóknál, az anyai szónál?

Igen, igen, Miklós nagy bújában, bánatjában ki akart szaladni a világból, s íme, a szíve Nagyfalu felé húzta, s egyszerre csak ott termett az ősi ház udvarán. Hej, édes jó Istenem, ha én most le tudnám írni a nagyasszony nagy örömét, mikor megpillantá az ablakból rég nem látott deli szép fiát! Nézd, mi csuda történt! Hogy szalad elébe a jó öregasszony! Isten csudája, hogy megelőzte Anikó (mióta Miklós nem látta, eladó leánnyá serdült), hipp, hopp, a Pejkó mellé röppent, aztán felpattant a kengyelbe szeleverdi lánya, ölelte, csókolta világhíres bátyját: alig tudta lefejteni magáról nagy erejű Toldi. Komor arca felderült egy pillanatra, szép gyengén leölelte Anikót a földre, aztán hagyta, hadd játszadozzék a Pejkóval, s a másik pillanatban már ott pihent feje az édesanya keblén, csókolta kezét, arcát, ruháját: gyermek volt újra nagy erejű Toldi!

Mondjam, ne mondjam, hogy egyszeribe felvetették a konyhát, elékerült a vén Bence is (Hej, de levénült az öreg!), de bezzeg megfiatalodott, hogy meglátta „kis urát”, s merthogy pincemester volt mostanában az ő tisztje, lódult le a pincébe szaporán, s hogy ne kelljen kétszer járni, hozott fel bort egyszerre annyit, hogy csak úgy nyögött belé. Hát csak asztalra került minden, ami jó, ételnek, italnak java, mikor aztán vége felé járt a lakoma, mit gondolt, mit nem az öreg Bence, került-fordult, bevezette nagy legény fiát (Bezzeg hogy Bence volt a neve!), s nagy köhintgetéssel, nagy nekikészülődéssel így kezdé beszédét:

- Sok beszéd szegénység, kis uram, hát csak annyit mondok, hogy mióta az eszemet bírom, a Toldi nemzetség kenyerét eszem én. Azt ette apám is, Isten nyugtassa meg. Azt eszi ez is, ni (s rámutatott a fiára, aki szégyellősen, kalapját forgatva állott mellette), s Bence a neve is (apám is Bence volt, még a nagyapám is), no, de nem kerítek nagy feneket a beszédemnek: emlék­szik-e, kis uram, mikor együtt mentünk a király elébe? Hej, mindég mondtam én, hogy nagy vitéz lesz kigyelmedből, biztattam is eleget, hogy álljon katonának, merthogy gyöngyélet a katonaélet. No, bizony ha mondtam, ez is kedvet kapott a gyöngyéletre, kötéllel sem lehet itthon tartani, meg-meg azt mondja, hogy ő nem marad parasztnak. No, ha nem maradsz, mondok, állj a mi kis urunk mellé, de vajon vállal-e? Nemzetes kis uram, vegye maga mellé, édösapja helyett legyen édösapja - áldja meg az Isten.

Még szót sem szólhatott Toldi, a szeleverdi Anikó egy késsel háromszor vállon legyinté Bencét (ez volt ám csak a lovaggá ütés), aztán nagy nevetéssel vitte Bencét a cselédszobába, ott egy öreg szekrényt felturkált, elékotorászott holmi viseltes vitézi ruhát: nesze, Bence, öltözz fel vitéznek!

Hiszen jó volt, hogy Anikó kiperdült a házból, mert Miklósnak már csordultig volt a szíve. Isten csudája, hogy máris sírva nem fordult az anyja keblére. De borult, nem borult, szólt, nem szólt, hullott a könnye, nem hullott: az anyai szem látta, haj, de jól látta, mint őröl fia szívén a bánat! Csak azt várta, hogy ketten maradjanak, közelebb húzódott hozzá, simogatta arcát, fejét mint réges-régen, s még nem is kérdezte szóval, szemében ott mosolygott a kérdés: Mi bánt, édes fiam? Nagy bánatod lehet! Hiába titkolnád, az én szemem látja.

Mondja már szóval is:

- Láttam, mindjárt láttam, csókodról éreztem, hogy bánattal jöttél, az kergetett haza. Hiába mosolyogsz, látom az árnyékát a mosolygásodnak!

Ím, már ki is csordult a könny Miklós szeméből. A nagy gyermek zokog az anyai keblen. Aztán eldadogja lassan, szaggatottan szíve nagy bánatját, s mikor végire ér, felszakad szívéből egy nagy jajkiáltás:

- Jaj, mit cselekedtem! Őt is, magamat is élve eltemettem!

- Nagy gyermek, nagy gyermek - mosolygott Toldiné. - Hát ez az a nagy baj? Egy leány miatt adod búnak a fejedet! Van még lány, szebbnél szebb, válogathatsz köztük. Szégyelld magad, te bolondos fiú! Ej, ej, te nagy vitéz... No lám, no lám...

Szégyelld magad... Ez a két szó szívébe nyilallott Miklósnak, szégyellte is magát erősen, hogy így el tudott lágyulni a szíve. Hát csakugyan nem baj az ő baja? És ő még sírt, pityergett, mint egy gyermek! Ej, elfelejti Rozgonyi Piroskát. Nem kell neki sem ő, sem más! Az ő élete bajvívás, hadakozás, csendes házasélet nem őneki való. Ki meri mondani, hogy még sírt egy pillanattal elébb? Nyoma sincs már arcán a könnyeknek. Hiszen az lett volna csak szép, hogy könnyezve találja a fiatal Bence, ki vitézi ruhában ott áll már előtte, egyenesen, mereven, mintha nyársat nyelt volna, s jelenti alássan, hogy odakint az udvaron vár reá egy sisakos vitéz, valami idegen, s meg akar vele vívni életre-halálra.

Elmosolyodott Toldi, sejtette, hogy valami tréfa készül (éppen jókedvében találná, ha csak­ugyan igazi vitéz várna reá), kiment a pitvarba, s kint csakugyan ott állt egy nyurga sisakos vitéz - az ő fegyverével. Merthogy este volt már, ámbátor világított a hold, bezzeg hogy Miklós nem ismerte meg Anikót, nem akarta megismerni, ezer ráncba szedte a homlokát, nekigyürkőzött, aztán nagyot mordult s fegyver nélkül nekiiramodik a sisakos vitéznek. Uccu neki! Megfutamodik az ellenség, aztán puff, megbotlik s elvágódik az udvaron.

No, ekkor már kint volt Toldiné is. Hiszen volt nemulass. Így meg úgy, szeleverdi lánya! Volt része Anikónak a pirongató szóban, de még több a kényeztetőben: Nem ütötted meg magadat? Hol fáj, édes szívem? Óh, te kicsi bolond, te! Itt fáj? No, megállj. Nem fáj? Óh, de jó!

Így, így.

Nevet a dolgon szíve szerint Toldi is, de mikor kinevette magát, komolyra húzódik az ábrázatja, s félkomolyan, féltréfásan mondja:

- No, de édesanyám, lelkem, én ezt a lányt férjhez adnám, hadd kerülne szoros regula alá! Úgy, úgy, hiába nézel rám megütődve, te kis szeleverdi!

Hogy nézett a bátyjára, hogy nem, elég az, hogy Anikó hirtelen leakasztotta a szegről az ő lantját, s kísérve halkan, lágyan, csengő hangján énekelte:

A mi lányunk nem eladó,
Büszke, dacos, válogató!...

Az volt abban a dalban, hogy jár „a mi lányunk” után (Ki lett volna más, mint Anikó!) gazdag, szegény, deák, apród, de hiába. Csak egy van, akit szeretni tudna:

Egy van ilyen, az egyetlen,
Messzi tőlem, bár mellettem:
Könnyű nézni, megölelni,
De szeretni, párját lelni
Lehetetlen!

Hát hiszen a dal eleget mondott, talán többet is, mint amennyit kellett volna. - Szegény kis Anikó, ugyan mit gondoltál? Szegény kis virágszál, kire tekintesz föl? Az óriás tölgyre? Nem hajlik le hozzád, hiába sóvárgod...

Miklós némán, elborulva hallgatta a dalt, aztán pihenőre tért a ház népe. Leszállott a csendes, jótevő álom Miklós szemére is, s álmodott szépet, gyönyörűt: Piroskát látta, Rozgonyi Piros­kát. A felkelő nap már ébren találta. Szíve lecsendesült, lelke nem háborgott. Az édesanya meleg csókja, szelíd szava csudát művelt. Álom volt, ami vele történt. Szép álom volt, elmúlt - legyen eltemetve, legyen elfeledve -, fel Budára, Toldi Miklós, szüksége van reád Nagy Lajos királynak!

Még jóformán meg sem pihent otthon a király, hívatta Küküllei János uramat, az ő fődeákját, s parancsolta néki, hogy nyomban hányja szét az egész levelestárat, keresse meg, olvassa meg a legrégibb írásokat, kezdettől mostanig: vajon van-e írás arról, hogy valaha Magyarország más országnak adózott volna?

Nagyot nézett Küküllei János: talán bizony tréfál a király. Nemcsak gondolta, mondta is a gondolatját, de a király összeráncolta homlokát:

- Tedd, amit parancsoltam! Csinálj pontosan írást arról nekem, fizetett-e, s mikor és kinek adót ez az ország, s viszont ki fizetett ennek az országnak.

Egyben kiment országszerte a királyi parancs, hogy jöjjön Budára az ország huszonnégy legvénebb embere, mind olyan, kik valaha nagy, országtartó tisztséget viseltek.

Hát jöttek az ország vénei Budára, Küküllei János is elkészült az írással, s akkor a király tanácsot üle velök. Először is elmondatá a követtel, hogy s mint esett a prágai eset, csupán azt hallgattatta el, mit Károly császár az özvegy királynéról mondott. Hiszen ez éppen elég volt. Hej, hogy váltott színt a vén emberek arca! Hirtelen elsápadt, aztán lángba borult, olyiknak a szeme is könnybe lábadt a dühtől, hogy menten nem lehet megtorolni a szörnyű gyalázatot. Lám, hogy megifjodtak a huszonnégy vének! Kardjukra csapnak, felháborodva kiabálnak összevissza: valamennyi indulna egyszeribe a megtorló harcra, ha le nem csendesítené a király egy kézintéssel.

- Tanácsra hívtalak - mondá a király -, s még nincs vége annak. Állj elő, Küküllei János, olvasd azt az írást.

Hosszú, széles pergamen volt Küküllei János kezében, azzal a tanács elé álla, s olvasá, amint következik:

Mi Lajos, magyarok királya, adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, közel s távol lakóknak, minden renden, rangon és nemen levőknek, mostan és ezután élőknek: Károly cseh király és birodalmi császár, elbizakodván császári hatalmában, alattvalójának merészelt nevezni minket, s adót követel tőlünk. Ennek okán mi felhánytuk levelestárunkat, s ennek rendjén meg­állapítottuk, hogy sem az ország, sem ennek régi királyai, soha senkinek nem voltak adófizető polgárai. Ellenben tanúsítják régi írások, hogy Attilának, Isten ostorának adózott a keleti s a római birodalom. Ennek földjét foglalta el Árpád: sem ő, sem semmi nemzetsége, egyetlen utódja adót nem fizetett, de sőt, nekik adóztak levert idegenek.

De a király nem elégedett meg Küküllei János írásával, hit alatt tétetett tanúságot a huszon­négy vénnel is, hogy Magyarország sohasem volt senkinek adófizetője. Következzék erre ötven főnemes, kik meg arra esküvének meg, hogy a huszonnégy vén igazat vallott. Aztán mind e tanúságokat szépen írásba foglalták, s folytatták a tanácskozást, s annak rendjén elhatározták, hogy vértanú Szent Lőrinc napjára Trencsén mellett összegyűl a magyar sereg, s onnét indulnak hadba a cseh király ellen.

Ezenközben Toldi is Budára ért, neszét vette, hogy miről esett a tanácskozás. Amint az urak elszéledtek (sietett haza valamennyi, hogy felverjék az ország népét), Toldi szerét ejtette, hogy a király közelébe jusson, s mondá lelkes szóval:

- Felséges királyom, hallám, hogy mi készül. Engedje meg nékem, hogy előre menjek cudar cseh kutyára. Lesz, ami lesz. Felség, sokat nem beszélek, hanem annyit mondok, ahol én „kaszálok”, még tallózni való sem marad utánam.

- Jó, jó, Miklós, jó, jó - mosolygott a király -, csillapuljon véred. Hiszem én, tudom én, hogy ahol te kaszálsz, az le van kaszálva. De lám, egy ember mégis csak egy ember. Vajon egyedül meg tudnád-e védeni királyodat?

- Felséges királyom - felelte Toldi Miklós -, volna száz életem, felségedért adnám.

- Hiszem, Miklós, hiszem, de nekem az életed kell, nem a halálod. Várjunk a halállal, ráérünk arra még. Hanem azt kérdem én tőled, Miklós fiam, ha teszem, nagy veszedelembe kerülnénk, ha had fogna körül, ha én rabul esnék idegen országban, te meg szabad volnál: bíznál-e abban, hogy magad erejével is kivágnád királyodat?

- Bízom - felelt Miklós.

- Jól van, fiam, elég. Most pedig úgy tegyed, amint parancsolom. Indulj útnak még ma, de nem Trencsén felé. Járd be a Nyírséget, Szilágyságot, Erdélyt, aztán Máramarost: válogasd össze a vitézek legjavát, úgy jere Trencsénbe. A többit majd megtudod ottan. Eredj, fiam, eredj.

Tetszett, nem tetszett Miklósnak: király parancsolta. Arra kellett menni, amerre rendelte. Hej, pedig de nagy kedve lett volna azon melegében rajtaütni a cseh kutyán! De hiszen, ami késik, nem múlik. Csakhogy egyszer ismét hadba szállhat, kedve szerint ellenséget vághat. Éppen jókor esik ez a hadakozás! Bús, haragos kedvét most kitomboltatja, s Piroska emléke meg nem háborgatja, úgy eltemeti most, úgy elfelejti most...

 




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License