Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Benedek Elek
Toldi Miklós

IntraText CT - Text

  • Második könyv
    • Férjhez megy Piroska
Previous - Next

Click here to show the links to concordance

Férjhez megy Piroska

Rég hazajöttek már mind a vitézek a prágai kalandból, egyedül Toldi nem. Hej, szegény Piroska! Mikor csak a jó Isten látta, hullatta könnyeit, két szép szemét szinte vakra sírta. Naphosszat könyökölt ablakában s nézett, nézett a messze távolba, de hiába nézett: nem jött Toldi Miklós. Nem, nem bírta tovább szíve titkát, nyakába borult szép Örzsikének, lángba borult arca a szégyentől, úgy kérdezte reszketve, dadogva:

- Mondd meg nekem, mondd meg...

- Mit mondjak meg, lelkem?

- Ugye hazajöttek hadból a vitézek?

- Hazajöttek, lelkem.

- Toldi is hazajött?

- Toldi!? Őt nem láttam. De miért kérdezed őt?

Sírva fakadt a lány, zokogva mondotta:

- Rokonom ő nekem!

- Óh, te szerencsétlen! Óh, te boldogtalan! Nem rokonod Toldi. Sokkal több ő annál. Szereted őt, mint én azt... igen, azt az embert. Ugye hogy szereted? Valld meg nekem mindjárt, szerencsétlen leány!

- Szeretem, szeretem - suttogta Piroska.

Hiszen éppen eleget hallott a jólelkű Örzse, majd elvégzi ő a többit: kinyomozza, -puhatolja, merre vagyon Toldi. Egy volt a válasz minden daliától, akit megkérdezett: Bence ha tud róla. Mindig hátul jártak, a seregtől el-elmaradoztak. Nosza, elévette Bencét a leány:

- Hallod-e, jó Bence, hová lett a gazdád?

- A gazdám hová lett? Hej, nagy a sorja annak, drága szép kisasszony! - S nagy feneket kerített a beszédjének Bence. Meghiszem azt, fontos személy ő most. Királykisasszony állott szóba vele. - Hát az úgy vót, megkövetem alássan a felséges királykisasszonyt, hogy elmen­tünk Prágába. Ott a cseheket elitattuk. Aztán kard ki hüvelyből! vágtuk a csehet, mint a torzsát. Én magam levágtam százat, hát még a gazdám!

- Jó, jó, hiszem, hiszem, de hol van a gazdád?

- Hogy a gazdám hol van? Hát az úgy vót, megkövetem alássan, hogy Prágát kiraboltuk - tyhű, mi tenger kincset raboltam én is, de bezzeg, hogy a gazdám lerakatta - az igaz, hogy megfizetett érette - elég az, hogy Prágát kiraboltuk...

- Hiszem, hiszem, de hol van a gazdád?

- Hogy hol van a gazdám? Há’szen éppen arra térek. Amint jöttünk, jődögéltünk hazafelé, rengeteg erdőbe értünk s hallj csudát! még a föld is szikrát vetett, akkorát sikoltott valami királykisasszony. Nézem, nézem, mi történt? Hát az történt, hogy egy rettentő nagy óriás, magasabb a toronynál, felkapott a lovára egy királykisasszonyt s azzal uccu neki, vesd el magad! - elvágtatott vele, mint a sebes szélvész. De bezzeg az én gazdámnak sem kellett több, ahogy ezt látta, megsarkantyúzta a Pejkót, én is az én lovamat, utána az óriásnak. No, a gazdám a nyomában is volt szakadatlan, egyszerre értek egy vár kapujába, ott mindketten bementek s úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el. Én is utánuk akartam ugratni, de mire odaértem, bedöndült a kapu az orrom előtt. Én aztán vártam, vártam, közbe-közbe döröm­böltem, kiabáltam, de a kapu nem nyílt meg. Mit tehettem, nagy búsan tovább mentem, mendegéltem, osztán egy csárdába betértem, ottan vártam a gazdámat három éjjel, három nap: nem jött. Majd hazajő, gondoltam magamban s azzal a seregnek utánaeredtem. Ne búsuljon érette a kisasszony, tudom szentül, hogy gazdám az óriást levágta, a királykisasszonyt feleségül vette, talán már azóta király lett belőle. Hej, megérdemelné!

- Igazat beszéltél? Megesküdnél rája?

- Hiszen, hogy éppen óriás lett volna az a rabló, arra nem eskünném meg, de Isten Jézus úgy segé’n, magas volt a lova, magas ő maga is. A leány meg - azt sem tudom éppen, hogy király­kis­asszony volt-e, de olyan volt, mintha az lett volna. Úgy sikoltozott, mint egy király­kisasszony.

Most már eleget tudott Örzse. A veleje mégiscsak az volt a Bence beszédjének, hogy Toldi eltűnt egy várban. Hátha megölték? S hátha ő ölte meg a rablót s csakugyan ottmaradt, éli a világát a megmentett lánnyal? Óh, szegény Piroska! Hogy mondja el néki, mit Bencétől hallott!

Mit tegyen? Elmondja. Szépítve, gyengítve. Aztán vigasztalja: hátha így, hátha úgy... De hiába vigasztalja, Piroska szíve vergődik, vonaglik, mint a sebzett madár. Akár meghalt, akár él Toldi, mindenképpen vége...

- Ha én neked lennék, kolostorba mennék - tanácsolta Örzse. - Menj a királynéhoz, nyisd meg a szívedet. Ne félj, örülni fog, ha szándékod hallja. Eredj, lelkem, eredj!

- Nem, azt nem tehetem - zokogott Piroska. - Megszakadna szíve az édesapámnak. Ha látnád, mint örül, hogy lesz unokája, aki majd az ő nevét viseli. Nem, ezt nem tehetem! Az én sorsom meg van pecsételve. Így volt megírva az egekben. Felesége leszek Tar Lőrincnek, ha a szívem meg is szakad belé!

Attól kezdve jókedvet erőltetett magára Rozgonyi Piroska, még ő maga szorgatta, sürgette a menyegzőt, éjjel-nappal a nagy készület foglalta el lelkét: így kergette, űzte el magától a sötét felhőket.

Mire ősznek évadján hazakerült Toldi, asszony volt Piroska. Nem ment egyenest az udvarba, ment az ő házába, ottan tudta meg Bencétől a nagy történetet. Mintha verték volna fejbe bunkósbottal, szédült, bódult Miklós, aztán kitámolygott a házból, ki az utcára, a sötét, zimankós éjszakába, ottan tért magához.

- Szeretett, szeretett és én megaláztam! - őrjöngve kiáltá szegény Toldi Miklós s esze nélkül rohant az utcán, el a Rozgonyi uram házához, ottan megállott, vadul nézte a sötét ablakokat, majd öklével megdöngette a komor falakat: hej, ha most Tar Lőrinc ki találna jönni!

Versenyt tombolt lelke a tomboló széllel. Megátkozta magát s az egész világot.

- Én vagyok a bűnös, egyedül én vagyok. Jaj, mit cselekedtem!

Hajnal felé kimerülten dőlt le egy korcsma utcai kőpadján. Ott a vére kissé lehiggadott, dühe csillapodott.

- Megyek innét - mondotta magában. - Megyek Szalontára. Ott élek magamban, messze távol tőle. Megyek innét, megyek... De virradott s Toldi fölkelt a kőpadról, indult hazafelé s hát amint menne, ki jő vele szembe? Tar Lőrinc, senki más!

Szeretett volna másfelé fordulni, kikerülni Lőrincet, de az jókedvűen szaladott elébe, köszönt jó messziről, aztán belekapaszkodott Toldiba, kikérdezte, hol járt, merre volt, mikor jött, miért maradt el az ő lagzijáról (Hej, mi pompa volt ott!) s mondá végezetül:

- Gyere hozzánk vacsorára, bajtárs. Csak hármacskán leszünk. Ígérd meg, kezet rá!

- Nem megyek el, Lőrinc - szólt Toldi mogorván. - Emlékszel, mit mondtam, mikor azt a leányt neked megszereztem? Ne felejtsd el, Lőrinc. Hogyha rosszul bánnál vele, hát akkor elmennék, de jaj lenne neked!

- Ej, micsoda beszéd! Hogy én rosszul bánjak az én Piroskámmal! Szeretjük mink egymást, mint gerlicemadár. Nem hiszed? Jere el!

Azt sem mondta Miklós: elmegy, azt sem mondta, nem megy, szó nélkül vált el Lőrinctől, komoran hazaballagott, otthon aztán meghányta-vetette a dolgát s akképp hányta-vetette, forgatta, hogy estére elment vacsorára! Csak egyszer akarta látni Piroskát! Csak egyszer! Jól tudta, hogy kevesebb lesz ezután az élete, ha látta Piroskát, de mindegy: látni akarja! Aztán megy Budáról, többet vissza sem jön. Eltemeti magát a szalontai várban, ott él egymagában, bús magányosságban.

Hát Piroska? Hej, mikor megtudta az urától, hogy ki lesz a vendég! Szeretné mondani: ne, ne! Üzenj neki, ne jöjjön el ide: de mégsem mondja ezt. Egy szó sem tud jőni remegő ajkára. De mikor magára marad, térdre esik, kezét összekulcsolja s imádkozik, sírva imádkozik: bárcsak ne jőne el! Mindezt imádkozza, de mást mond a szíve: ó, bárcsak eljőne! Csak még egyszer látná!

Hát mégiscsak az volt az igazi imádság, az, amelynek hangos szava nem volt: eljött Toldi Miklós. Már ott pihen Piroska puha kis kacsója Toldi vaskezében. Csak egy pillanatra. Elég volt, elég volt. Hogy megrezdül az a vaskéz, melynek könnyű vessző az öklelő dárda! De erős a lelke mind a kettőnek, csak egy pillantásig tart az ellágyulás, a megilletődés: arcuk nem mutatja, mi forr, mi fő belől. Megindul a beszéd, foly mint a folyóvíz, Lőrinc dicsekedik nagy boldogságával, nagy gazdaságával (az idei termés az volt csak a termés!), aztán sorba jönnek háborúk, kalandok, közbe-közbe nagyokat nevetnek. A tüzes bor megoldja a nyelveket, egyszer-egyszer hárman is beszélnek s no lám, mi csuda történt? - széles, virágos kedve nyílt Miklósnak, poharat emel, felköszönti a boldog házaspárt, nagyot iszik értük.

Hiszen ez így jól indult, igazán jól. Ha ezt látná a nap, tudom, megcsudálná, de csak a hold sütött, az pedig vigyorgott, előre vigyorgott azon, ami készül, készülődik: Kiugrott medréből a jókedv, talán mindjárt táncra is kerekednek, ha vége szakadt volna a vacsorának, de annak vége-hossza nem volt: ihol, éppen most hoztak be rengeteg nagy ezüsttálon egy vaddisznó­süldőt, egészben, ropogósra sütve, a szájában piros alma mosolygott - csuda-e, ha a vén hold képe még szélesebbre húzódott?

- Ez ám csak a süldő! - szólt büszkén Lőrinc. - Én lőttem ezt, Miklós!

Aztán vette a kést, hogy felszeletelje, de csak nyiszálgatta a balkezű Lőrinc, nem boldogult vele.

- Ide a kést nekem! - szólt Toldi nevetve s elkapta Lőrinctől.

Nézte, nézte ezt Piroska, s mit gondolt, mit nem, elmosolyodott, az ám, valami csintalan gondolat szaladgált a fejében, s uccu neki, az ajakán ki is szaladott:

- Ej, ej, kedves uram, nem értem a dolgát. Miért kíméli folyvást a jobb kezét kelmed? Láttam a víváskor, hogy amikor a bal kifáradott, a jobbjával hatalmasat vágott!

Hej, tűzbe-lángba borult az arca Lőrincnek, elevenre talált a célzás, meg is sebezte kegyetlen. Elvesztette fejét s mondani is szörnyű, látni hogyne volna! - bal kezével odavágott, ahonnét a pajkos szavak nyila rája röppent. Mit tettél, Tar Lőrinc! Nézd, kiserkedett a vér, a Piroska vére!

Állott Toldi, mint egy szobor, megmeredve, arca fehér lett, mint a fehérített vászon, aztán egyszerre zihálni, emelkedni kezdett a melle, szikrát hányt a szeme, a szobornak a keze emelkedett s készült a csapásra, halálos csapásra. Ám ezt Lőrinc nem várja meg, esze nélkül rohan a szomszéd szobába, annak az ablaka nyílik az utcára, tolvaj módjára veti át magát az ablakon, úgy menti meg gyáva életét.

Már utána akarja vetni magát Toldi, de Piroska könyörögve áll elébe, megfogja kezét, ráborul, esdekel, könnyével áztatja Toldi Miklós kezét: ne, ne, ne ölje meg!

Nézzetek ide, hogy szelídült báránnyá a vérszomjas tigris. Szép gyöngén keblére vonja a boldogtalan asszonyt, csókolja a vértől piros ajkat.

- Jer velem, jer velem, édes virágszálam! Elviszlek, megvédlek egész világ ellen!

Csak ekkor tért magához Piroska s összeszedve minden erejét, kibontakozott az ölelő karokból, könyörögve, esdekelve nézett Toldira:

- Lovag! Védd meg egy nő becsületét!

Lovag, védd meg egy nő becsületét... Ez neki szólt. Ő a lovag, Piroska a nő, kinek becsületét meg kell védeni. Lett légyen bármi durva Lőrinc cselekedete, övé ez az asszony.

Toldi Miklós igazi lovag volt. Eleresztette Piroska kezét s ment, némán, szó nélkül. Ment azzal az erős elhatározással, hogy soha, soha nem fogja látni többet Rozgonyi Piroskát...

 




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License