A szalontai várban

Nem maradott egyedül Piroska az apai házban, mikor Toldi eltávozott: vele maradott az emésztő bánat, a rettentő önvád. Tépelődött, vergelődött szegény, keserű vádakkal illette önmagát. Lám, szerette s szereti őt Toldi s ő ezt nem érezte meg. Ha megérzi vala, nem köti életét Tar Lőrinchez, a gyávához, aki nem átallotta hitvány módon szerezni meg az ő kezét. De hát nem volt-e hitvány a Toldi cselekedete? Nem, nem! Most már talált rá mentséget. Bizonyosan próbára akarta tenni az ő szerelmét! De ő ezt nem érezte meg, nem értette meg akkor. Oktalan tépelődés, oktalan önvád: késő, késő! Hűséget esküdött a gyáva Lőrincnek, inkább senyvedjen el emésztő bánatában, inkább haljon meg szörnyű halálnak halálával, semhogy esküjét megszegje. Leroskadt Szűz Mária képe elé, hozzá könyörgött: segíts, Szűz Mária, Megváltó édesanyja, nehogy megtántorodjam. Elmerült az imádságban, észre sem vette, hogy Lőrinc visszaódalgott a házba. Visszaódalgott, de nem mutatta magát. Látta, mikor Toldi elvágtatott Pejkó paripáján a sötét éjszakában, talán világgá is bujdosott, de mégsem merte bántani Piroskát: félt, hogy Toldi megérzi s visszajön a világ végéről is, megtorolni az ő durvaságát.

Nem, nem maradt egyedül Piroska, vele maradt a bánat s az önvád. Toldi Miklós sem egyedül vágtatott el a sötét éjszakában, vele vágtatott a bánat. A bánat s az önvád. Egyik sem maradott el tőle. Marcangolták testét, lelkét. Az egyik azt mondta: boldogtalan lész te koporsód zártáig. A másik azt mondta: magadra vess, te vagy okozója. Egyszer közel volt hozzád a boldogság s te elszaladtál előle. Most már szaladhatsz utána, sohasem éred utol.

Így vívódott, tusakodott, vergelődött Toldi Miklós lelke, míg a Pejkó nyargalt árkon-bokron át s meg sem állott, míg Nagyfaluba nem ért. Minek jöttél ide, Toldi Miklós? Ugye azért, hogy kisírd magadat édesanyád keblén? Sírhatsz, mostan való nagy bánatod feneketlen, sohasem sírod ki! Édesanya meleg csókja, lágy ölelése, nyájas szava - mind hiába való, Toldi búját, nagy bánatját le nem csillapítá, Anikó húgának nevetésén, pajkosságán el sem mosolyodott. Nem volt maradása a szülői házban. Kérdezni is alig merik: hová, merre. Komoran, szinte szó nélkül búcsúzik, menekülve menekül a zord magányosságba, a szalontai várba. Mikor a király ezt a várat ajándékozta, szomorú kedvvel fogadta az ajándékot: mit ér a vár, ha nem Rozgonyi Piroska annak az asszonya? Lám, mégis jó, hogy van vára, ahová elrejtőzhetik bánatával. Ahol senkinek sem tartozik szóval, felelettel. Nem kérdezi, nem faggatja senki: mi bajod, Toldi? Nem vigasztalják sértő tréfaszóval: ne búsulj. Búsuljon a ló, elég nagy a feje.

Hát itt csakugyan szíve szerint búsulhatott, bánkódhatott. Egyedül volt a nagy, kongó házban. Egyedül bolyongott szobáról szobára. S ha ki-kiment a vár falára, onnét belemeredhetett a nagy, a végtelen messzeségbe, senki meg nem háborítá. Nem, őt senki meg nem háborítá, egyedül a Piroska képe... Elbujdoshatik vala a világ végire, oda is elkíséri az ő képe, az ő szomorú, hervadozó arca. Hej, nem volna szomorú, nem is hervadozna ez az arc, az ő szívét sem szaggatná, nem tépdesné éles körmével a bánat keselyűje, ha ő itt volna valóságban! Be megtelnék ez a nagy kongó ház, ha megcsendülne egyszer az ő édes hangja! Meleg fészekké válnék a komor, rideg vár, annak minden zuga!

Meg-megáll egy házban, a legszebbikben s elsóhajtja: ez lenne az övé! Az asszony háza! Újra meg újra bejárja a várat, képzelete rakosgatja a fészket, egy-egy pillanatra felejti, hogy az ő álmodozása hiú álmodozás s e pillanatokban mérhetetlen az ő boldogsága. De ezek csak pillanatok. Elmúlnak, elenyésznek s marad a zord, a kegyetlen valóság: üres a ház! Üres az asszony háza!

- Lakatot rá, hogy ne lássam többet! - tör fel kebléből a vad fájdalom.

S lakatot, nehéz lakatot tesz az asszony házára. S ettől kezdve nem találja helyét. Hull az őszi, hideg ólmos eső, lelkére rászakad az emésztő unalom. Cél nélkül, ész nélkül munkába kap, összecsődíti a jobbágyokat, rombol, épít, újra rombol, amibe ma belekap, holnap abbahagyja. Aztán jön a tél, fehérbe borul erdő, mező s szilaj kedvvel űzi reggeltől estig erdő, mező vadjait. De megunja ezt is, a magányos erdő-mezőjárást s hát még a hosszú téli esték mily kietlenek egyedül! Ám ennek könnyű az orvossága, üzen szerteszéjjel a környék urainak s megtelik esténként a kongó ház víg vadászcimborákkal. Klastrom volt eddig a szalontai vár s most egyszerre zajos, vad tivornyák fészke lett. Borba, féktelen tivornyákba próbálja temetni szíve nagy bánatját, mindhiába! Haj, mi lett belőled, Toldi Miklós! Ha látna, nem ismerne reád a te édesanyád. Arcod beesett, hajad kusza, szemed vörös a sok tivornyától. Hát hangod mély zengése, búgása hová lett? Durva, rekedtes. Olyan, amilyen a tivornyázó embereké.

Hiszen nem maradott titok a szalontai szakadatlan tivornyázás. „A rossz hír szárnyon jár”, elszárnyalt az Nagyfaluba, s merthogy egyéb hír sem jött Szalontáról, nem volt otthon maradása a jó nagyasszonynak, szólott egyszer az öreg Bencének:

- Hallod-e, hű szógám, fogj be, mindjárt fogj be! Megyünk Szalontára, hadd lám, igaz-e, mit temondálnak róla. Nem! Az lehetetlen. Nem! Az hihetetlen. Az én fiam! Miklós! Ugye, lehetetlen? Ugye, hihetetlen? Fogj be, öreg, fogj be!

Haj, szegény Toldiné, mit kellett megérned! Egy szóig igaz volt, mit róla hallottál... Lám, most is foly a vad tivornyázás, durva röhögéstől, szilaj táncolástól hangos Toldi vára. Most is, hogy befordult a nagyasszony szekere az udvarra, szörnyű dínomdánom, hejehuja, dobogás, kurjantás verődött ki... Igaz hát, igaz hát! Majd megszakadt szíve szegény nagyasszonynak.

Na, Miklós, mi lesz most? Hová bújsz? Jön az édesanyád! Amint befordult a szekér az udvarra, a fiatal Bence, aki künt ácsorgott, szaladt az urához, odasúgott neki:

- Uram... a nagyasszony... az apám... Jaj nekünk!

Mondjam-e, hogy mindjárt elpárolgott a bor gőze Toldi fejéből? Jő az édesanyja! Jő és nem szaladhat elébe ölelő karokkal, örvendező szókkal: anyám, édesanyám! Inkább ezer halált halna, semhogy így kerüljön anyja elébe. Ami még nem történt Toldival, most megtörtént: kisompolygott a házból, aztán futva-futott az istállóba, hirtelen felkapott a Pejkóra s mire édesanyja belépett a házba, árkon-bokron túl volt.

Na, szegény Toldiné, volt mit lásson, mikor a házba benyitott. Szinte visszatántorodott a bor gőzétől, még inkább attól, amit látott. Asztal körül, asztal alatt, asztal tetején ittak, táncoltak, hortyogtak fia barátai. A jó öregasszony undorodva nézett körül s szíve majd megszakadott a gondolatra, hogy e tivornyázó népség közt találja az ő kedves fiát. De Isten szerette a jó nagyasszonyt: lám, lám, az ő fia, az ő nevelése mégsincs ezek között!

- Ki ebből a házból! Kitakarodjatok, fiam megrontói!

Aki táncolt, annak megroggyant a lába; aki ivott, annak torkán akadt a bor; aki az asztal alatt hortyogott, ijedten riadt fel, mintha csak a végítélet kürtje harsant volna meg a házban. Pedig csak egy gyámoltalan öregasszony hangja volt az! Zavarodtan néztek össze az urak, egynek sem jött szó az ajakára, aztán körülnéztek bátortalan, keresték a gazdát s merthogy volt gazda, nincs gazda, mind ahányan voltak, szégyenkezve kisompolyogtak. Csak az ifjú Bence maradott benn, meghúzódva egy sarokban, reszketve, mint a nyárfalevél.

No, Bence, lesz most haddelhadd! Hiszen az nem is maradt el. Kikapta az apai jusst, hogy nem lehetett emiatt panasza.

- Hát ebadta kölyke, ingyenélő korhely! - zúdult reá az öreg haragja s közben csak úgy pattogott, suhogott a hátán az ostor nyele. - Azért váltottál fel a kisuram mellett, hogy elrontsd őkegyelmét!? Hát ezt tanultad tőlem?

Csihi-puhi, vágta-szabta, ahol találta s bizony vérbefagyva hagyja, ha a jó nagyasszony le nem csendesíti.

Jól volt ez így, rászolgált erre öreg Bence satnya sarjadéka. De hová tűnt Miklós? Keresik a várban, a vár minden zege-zugában, az udvaron, a csűrökben, az istállókban: kereshették, ki tudja, hol nyargal, merre hajtja szégyene s bánatja? Vártak rá egy hétig, vártak rá kettőig, közben a nagyasszony tisztára takaríttatá a várat, hogy nyoma se maradjon a vad tivornyáknak, aztán átaladá a kulcsot a várnagynak s nagy búsan hazaszekerezett Nagyfaluba...