Bajvívás a Duna szigetjén

Hajtotta, kergette Miklóst a szégyen, a bánat, sokáig azt sem tudta, hol jár, merre jár. Mindegy volt neki, akárhol. Ha rágondolt édesanyjára, lángba borult arca a szégyentől, szeretett volna a föld alá süllyedni. De hiába, a föld nem nyílt meg alatta s a Pejkó csak vágtatott vele tovább, tovább, vitte az ösztöne Budavára felé. Vagy tán mégis Miklós akarta így? Nem, nem tudta kiverni szívéből Piroska képét, az a kép hívta, csalogatta: jere, jere, nézz meg, egyszer, utoljára. Nézd, hogy lehervadtam nehéz bánatomban!

- Lehervadott, elfonnyadott... mind ezt hallja Toldi Miklós.

Száll a hír hozzá, budai házába, tódítva, tetézve. - Megverte az ura... de hányszor megverte! Annak a betegje...

Így zaklatták lelkét, így tépdesték, marcangolták szívét, mióta Budára érkezett. Pedig Lőrinc amaz este óta sem szóval, sem kézzel nem bántotta Piroskát. Hervadott, fonnyadott ő anélkül is. Beteg volt a szíve, gyötrődött a lelke, emián sorvadott liliom termete, emián fonnyadott arcának rózsája.

- Meg kell halnod, Lőrinc! - zúgott, morajlott Miklós haragos indulatja, s meg-megrendült lába alatt a padló, amint fel s alá járt házában, nagyokat dobbantván. Fojtogatta torkát a düh, a féktelen harag s újra meg újra zúgta-búgta: meg kell halnod, Lőrinc!

Levette sisakjáról a tollat, szólította a kapust (foltozó varga volt a mestersége) s mondta neki, amint következik:

- Eredj nyomban Tar Lőrinchez. Mondjad neki: holnap hajnal előtt, Duna szigetjében legyen ott. Egyedül. A vasöltözetjében. Én is ottan leszek. Életre-halálra megvívunk mi ketten. De jöjjön! Különben az utcán ütöm le, mint a veszett kutyát!

Hát bizony, fura dolog volt, hogy lovag lovaghoz foltozó vargát küldjön ilyen üzenettel, de már mindegy: elég az, hogy a varga kicsípte magát négy szegre, nagy kevélyen végigment az utcán, beállított Tar Lőrinchez, elémondta mondókáját, Lőrinc meg szépen végighallgatta s ámbátor közben nagy kedve kerekedett, hogy a fura követet kilódítsa, de mégis a dolgot meggondolta: akárki volt a követ, Toldi Miklós követje volt az!

Nem lódította ki a vargát, de sőt, bosszúságát visszafojtva, szelíden válaszolt, amint következik:

- Vidd vissza, jó ember, az urad tollát. Nem ez a törvénye a lovagi viadalnak. Lovagot lovag csak lovag által hívathat viadalra. Erre az üzenetre nem megyek el.

Elment a varga, de csak azután ijedt meg igazán Lőrinc. Hej, mi lesz most! Ha Toldi meghallja az üzenetet, vak indulatjában még a házára tör s úgy táncoltatja végig rajta tollas buzogányát! S ha nem tör a házára, kimehet-e ő az utcára, míg Toldi Budán lesz? Beleizzadott szegény Lőrinc, aztán meg a hideg rázta ki a gondolatra, hogy akár itt, akár egyebütt találkoznia kell Toldival. Napokig nem mozdult ki a házából s éjjel-nappal rajta volt az acéling, kapuján, házán nagy nehéz lakatok: se ki, se be!

No, de nem ülhetett otthon az ítélet napjáig, nagyot gondolt; azt gondolta, hogy megy a király színe elé, elémondja az ő keserves állapotját. Úgy tett, ahogy elgondolta: nekiöltözött, mintha hadba menne, páncéling szorította mellét, hátát, oldalát, kardot kötött oldalára, kétélű gyilkot szúrt az övébe, úgy ment a királyi palotába, jobbra-balra kapkodva a fejét arra mentében: nem jön-e valahol Toldi.

Nagyot nézett a király, mikor Lőrinc állig fegyverben elejbe borult. Nem így szoktak a király színe elé lépni.

- Oh, felséges uram, én dicső királyom - így kezdette Lőrinc -, bocsásd meg énnekem, hogy így jöttem kegyes színed elé. Nem jöhettem másként: Toldi Miklós reám les, akármerre járok.

- Toldi Miklós!? - szól a király álmélkodva s aztán int: csak folytasd.

- Úgy van, Toldi Miklós. Amikor Kesziben a bajvívás volt, rávett engem, hogy ruhát cseréljek vele. Hogy ő megvív énhelyettem Piroskáért. Meg is vívott az én képemben. Enyém lett a leány. Az ő szíve aztán szerelemre lobbant. Megbánta a tettét s most meg akar ölni!

- Toldi Miklós! Toldi! - kiáltott fel a király hitetlenül. - Ismételd még egyszer. Mondd el aprójára, hogy történt, mint történt.

Aprójára elmondotta Lőrinc, s hallgatta a király komoran, bosszúsan. Ezer ráncba borult szép magas homloka.

- Nos, akkor - szólt a király -, te sem vagy lovag, Toldi Miklós sem az. Még ma törültetem neveteket a lovagi sorból. Letépetem rólad a lovagok díszét. Letépetem Toldi Miklósról is. Eredj, többé ne lássalak!

Még ki sem támolygott Tar Lőrinc, szólíttatá a király a testőrkapitányt s parancsolá neki: fogassa el Toldit, verettesse vasra, zárassa tömlöcbe!

Király ha parancsolja, bizony nem kérdezik, miért, nosza, mint a kopók a nemes vadat, űzik, hajszolják Toldit, aki mióta visszajött a varga az üzenettel, nem találta helyét, elszáguldott Budáról, belevetette magát rengeteg erdőbe, hátha ott lelohadna emberölő haragja. De bújhatta az erdőt, nem lohadott szilaj haragja, forrott, lobogott bosszúszomjas indulatja s éjjelenként vissza-visszajárt Budára, ha valahol kezére kaphatná Lőrincet!

Most is, míg a kopók az erdőben keresték a nemes vadat, utca sarkán leskődött az: meg­neszelte, hogy Tar Lőrinc kibújt az odújából. Éppen jött Tar Lőrinc a királyi palotából, hol lovagi díszétől megfosztották (Bánta is ő, csakhogy Toldit vasra verik s nem kell félnie tőle!), nagy bátran léptetett le a hegy oldalán, a Duna felé, mikor hirtelen, váratlan elejbe toppant Toldi Miklós.

- Velem jössz te mostan! - ordított Lőrincre Miklós, s mellen ragadva lódítá előre, Duna partjára. Ottan beledobta egy csónakba: el Duna szigetjére! Hiába vergelődött Lőrinc, nem volt menekvés Toldi keze közül. S hogy megérkeztek a sziget partjára, mondta Toldi: no, most pihenj egyet, Lőrinc. Meg kell verekednünk életre-halálra. Egyikünk itt marad. Nézz ide. Egy szál kard van velem. Te állig fegyverben. Nem lehet panaszod. No, csak pihenj, Lőrinc!

Lenyomta Lőrincet a földre, hogy pihenjen. Hiszen lenyomhatta, nem volt ez pihenés. Ha most a föld megnyílt volna, jaj, de jó lett volna! De a föld nem nyílt meg. Ha most az ég megszakadna s onnét szárnyas angyal szépen leszállana olajággal s szólna: békesség légyen a földön! De az ég nem szakadt meg, szárnyas angyal nem szállott le, nincs segítség sem égen, sem földön: készülj a halálra, balkezű Tar Lőrinc!

Hát - készült a halálra. S ha már meg kell halni, ne haljon meg gyáván. S ki tudja? Hátha őrá mosolyog a vak szerencse? Összeszedte magát Lőrinc, bal kezébe kapta kardját, vágott eszenélkül, elkeseredetten, sorba fogja ki, sorba üti félre Toldi nehéz kardját. Merthogy Lőrinc bal, Toldi jobb kezével forgatta a kardot, visszásan, furán ment a bajvívás s Toldiban már forrott a düh, a bosszúság, hogy folyton csak a levegőt szabdalta. Nosza, gondolt egyet, bal kézbe kapta ő is a kardját, szörnyű suhintással lecsapódott a kard s holtan terült el a földön balkezű Tar Lőrinc!

Aztán - szaladott Toldi, belevetette magát a csolnakba, át a budai partra, ki a hegyek közé, erdők sűrűjébe! Azonközben Lőrincet megtalálták a szigeti apácák, hírt adtak Budára, jöttek a szolgák, hajón átvitték a holttestet, s mikor éppen letették a tornác földjére, nyílt az ajtó: Piroska lépett ki rajta.

Piroska! Piroska! Oh, mi lett belőled! Haj, de megfonnyadtál, gyönyörű virágszál! Nézzetek csak oda, alig áll a lábán! Aztán amint ránéz ura holttestére, éles sikoltással lezuhan a földre. Vége, vége, vége! Letört a virágszál. Megért a halálra.