A sírboltban

Fekete gyászba borult Rozgonyi uram budai palotája. Szegény öregember! Van-e nagyobb bánat az ő bánatjánál? Aki látta, megsajnálta, Piroskával együtt apját is siratta. Erővel szakítják el a koporsó mellől.

- Hagyjátok itt nekem! Ne temessétek el! - könyörög az öreg. - Nem, nem halt meg az én szép Piroskám, ne temessétek el!

Szem nem marad szárazon, erős férfiak zokogva zokognak, úgy viszik a két koporsót, befektetik a Gellérthegy oldalába, mély sziklaüregbe s ráhengerítenek rengeteg nagy sziklát...

De még azon éjen, a temetést követő éjen mi történt? Az történt, hogy két tolvaj lakatos a sírbolthoz lopódzott, álkulcsokkal a zárakat kinyitották, de annál többre nem is haladtak: attól a nagy sziklától nem tudtak belépni a sírboltba. Ám egyszerre, amint kínlódtak, erőlködtek, ha valami szerént mégis bejuthatnának, megzavarta gonosz munkájukban nehéz lábdobogás: uccu, elszaladtak, mintha szemüket vették volna! Hiszen nem is volt tanácsos a maradás: Toldi Miklós volt az, aki meglepte őket. Aki eléjött erdő sűrűjéből, hogy lássa Piroskát! Hej, őneki nem kellett segítség! Széles vállát a sziklának feszítette, félrelódította s belépett a gyéren világított sírboltba. Ott feküdt a két koporsó egymás mellett. Toldi odalépett, felemelte a koporsó fedelét, aztán ráborult a halottra s zokogva zokogta: Édes egyetlenem! Letört virágszálam! Emelte karjába, ölelte, csókolta a drága halottat. Lehervadott arcát könnyével öntözte s ím, halljatok csodát! Piros vér eregél a hófehér arcon, melegedik a fagyos ajk, nyílik, nyiladozik a lecsukódott szem - a halott megszólalt: Hol vagyok? Ki vagy te?

No, Toldi Miklós, most szedd össze magad! Száz csatában voltál, a félelmet hírből sem ismerted, láttál szörnyű sok rémséget s véred meg nem fagyott... De most senki ne csudálja, ha meghűlt a vér benne.

- Nem, nem, ez csak álom - tusakodik aztán összeszedve magát.

S nézi, nézi az ébredezőt, aki lassan jártatja körül a tekintetét, aztán tapogatja halotti köntösét, majd átnéz a másik koporsóra, onnét ismét Toldira s újra kérdi: Ki vagy?

- Én vagyok, én vagyok, Toldi Miklós vagyok! Eljöttem éretted a síri világba, édes szép szerelmem! Jere velem, jere. Hadd higgye a világ, meghaltál. Hadd higgye. Jere velem, jere, édes szép Piroskám!

Így áradott Toldi ajkáról a lelkes beszéd, de Piroska irtózattal hallgatta s nagy háborodással így szóla Toldinak:

- Fuss innét, fuss innét, te, férjem gyilkosa! Örökre elválaszt az ő vére minket! Légy átkozott, Toldi! Legyek átkozott én is!

Ah, megátkozta! Őt is, magát is! Aztán visszahanyatlott a halotti párnára - aléltan... vagy holtan? Toldi pedig, mint akit bunkósbottal fejbe vertek, kitámolygott a sírboltból, nekivágott a vak éjszakának. Oszladozott a hűs éjjeli levegőn bódultsága, lassanként rendezgette elméjében az éjszaka történetét s hajnalkor újra visszatért a sírbolthoz: látni, hogy csakugyan él-e Piroska. Nem álmodott-e? De mire visszaért, zárva találta a sírboltot. Zavarodva állott meg, nem tudta, mi történt. Állt, álldogált, majd leült s várt egész nap, hátha jön valaki. De senki sem jött. Leszállt az este s Toldi nekivágott a rengeteg erdőnek...

Szegény feje, sejtelme sem volt arról, hogy már nemcsak gyilkos, de még sírrabló is: két nagy bűnért keresik életre-halálra. Mert az a két lakatos, akiket az ő hirtelen odatoppanása megzavart, visszasompolygott s mikor eltávozni látták Toldit, nosza, munkához láttak. Az egyik lest állott az ajtóban, a másik meg fosztogatta a halottat. Mi tenger kincset, ékességet temettetett el Piroskával az ő édesapja! S az most mind rablókézre került. Hiszen ha csak raboltak volna a cudarok! Elásván a rablott kincset, mentek egyenest a Rozgonyi házához, felverték a háznépét s jelenték a szörnyű dolgot: látták Toldi Miklóst, amint a sírt kirabolta!

Hát hogy a sír ki volt rabolva - az szent igaz, ebben nem hazudtak a tolvajok, de azt bizony maguk sem gondolták, hogy mekkora örömre viszik oda Rozgonyi uramat. Ők csakugyan halottat raboltak ki, de mikor a szegény megtört, roskadozó öreg betámolygott a sírbolt ajtaján, élőt talált: koporsójában ült Rozgonyi Piroska!

Oh, ha valaki le tudná írni az öregember feneketlen nagy örömét! Hogy sír, zokog, kacag összevissza! De Piroska nem örül, nem is mosolyog, sőt, inkább kesereg magában: oh, jaj, miért nem hagytok csendes koporsómban...

Hát Miklós?... Mi történt szegénnyel?

Vagy volt eddig, vagy nem, most lett csak igazán üldözött vad Miklós! Jelentették a királynak: nemcsak gyilkolt, rabolt is.

- Rabolt is! - kiáltott a király szörnyű nagy haraggal. - Üldözni kell, el kell fogni élve avagy halva!

Így a király.

- Átok reá! Átkozott az is, aki befogadja. Aki kenyeret ad neki! Aki pedig megöli, nem vétkezik azzal.

Így az esztergomi érsek.

Világhíres Toldi Miklós, vitézek vitéze, mit kellett megérned!