Harmadik könyv

Az anyai szív

Szárnyon jár a rossz hír, elszárnyalt Nagyfaluba, oda szárnyalt tán legelébb: világ bujdosója lett Toldi Miklós! Haj, szegény nagyasszony! Isten csudája, hogy meg nem szakadt a szíve. Az ő fiát, az ő édes fiát mivel nem vádolják! Anyai szív elhiheti-e ezt? Mondhatja esküszóval az egész világ: nem hiszi a nagyasszony. Akit ő dajkált, nevelt, akit ő mindig csak szépre, jóra tanított s akinek eddig minden cselekedete Istennek tetsző vala: vetemedheték-e rablásra, sírfosztogatásra?

Azt hiszi eleintén, rossz álom volt a hír, de jő mindennap, nő, növekedik, sokasodik: nincsen otthon nyugovása a szegény anyának.

- Fogj be, öreg Bence, megyek a királyhoz.

De aztán egyebet gondol. Az özvegy királynéhoz megy elébb Visegrádra. Ő is anya, meg fogja érteni anyai szívének nagy erős bánatát, szószólója lesz a királynál. S felkészülődik a nagyasszony, elékeresgéli ami drágaság van, nagy summákat érő a vén házban, hogy ne menjen üres kézzel... Ihol az aranykoszorú, gyémánttal, rubinttal ékes: akkor viselte fején, mikor hitet mondott az urának. Hát a karperec, ura jegyajándéka, nagy kincset érő ez is. S itt egy színehagyott öv, de tele van rakva drágakövekkel: ezeket mind lefeszítgeti, összerakos­gatja egy csomóba. Ami csak drága ékesség volt a háznál, mind összeszedte. El nem adta volna világnak minden kincséért, mostan odaadja a kedves fiáért!

És felültek az eleséggel jól megrakott szekérbe: elöl a két Bence, az öreg s az ifjú. Emez a gyeplőt fogja, amaz egész úton tanítja, oktatja a fiát: így, fiam, így. Így kell hajtani a lovat. Né egy kő! Kikerüld! Né - ott egy göbbenő! Ne zökkentsd belé a szekeret, szépen, módjával ereszkedj át rajta. A hátsó ülésben pedig üle a nagyasszony mellett Anikó: így mentek Budára, Isten tudja, hány nap, hány éjszaka.

Ottan pedig azzal a hírrel fogadták, hogy nincs itthon a király. Elment a rettentő nagy sereggel Olaszországba, mégpedig Nápoly ellen, ahol az ő kedves öccsét, Endrét, gyalázatos módon megfojtották. Megfojtatá gonosz lelkű Johanna királynő, merthogy tulajdon férjét nem akarta maga mellett elismerni királynak. Korona helyett hurkot adatott Endre királyfinak! Az vala pedig a rend, hogyha a király nem volt Budán, helyette az anyja, az özvegy Erzsébet igazgatta az ország dolgát s ilyenkor Visegrádról Budára költözött. Hiszen ez így éppen jól volt: a nagyasszonynak nem kellett Visegrádra menni, mostan mindjárt elémondhatta panaszát. S hogy a királyné színe elé bocsáták, elé is mondá, amint következik:

- Felséges királyném, szavam meg ne bántsa, Toldi Lőrinc özvegye vagyok én. Van egy fiam, Miklós az ő neve. Ismeri őt egész ország, ismeri őt egész világ. Két marékkal szerzé az országnak a hírt s dicsőséget, haj, de nekem száz marékkal a keserűséget!

- Jó, jó - szólalt meg a királyné hidegen -, ne dicsekedj vele, a sírfosztogatóval! Ismerem személyét, ismerem a hírét, meggyalázta a lovagok rendjét. Gyilkolt is, rabolt is. De csak megkerítsék, szörnyű lesz a büntetése: én mondom ezt neked!

- Nem, nem, az nem igaz, megkövetem felséges királyném, az nem lehet igaz. Ártatlant ért a vád, az érseknek átka. Nem lehet sem gyilkos, sem rabló Toldi Lőrinc fia! Az én fiam! Akit én dajkáltam! Akit én neveltem!

És leborult szegény nagyasszony a királyné lábához. Zokogva könyörgött: legyen a királynál fia szószólója. És kezdé kirakosgatni a drágaságokat...

- Szedd föl, vigyed ajándékod! - kiáltott a királyné nagy indulatosan. - Azt hiszed, nincs nekem aranyam, gyémántom? Inkább mondass rajta misét fiad bűnös lelkéért. Nem leszek a szószólója. Hadd lakoljon a bűnös. Lám, lakol az ártatlan is. Az én ártatlan fiam is. A tied tán drágább?

Megfagyott a könny Toldiné arcán, meg a szó ajakán a rideg, lelketlen beszédre s szédülten támolygott ki a palotából, rároskadott Anikó vállára, aki remegve várta künn nagyanyját.

- Oh, jaj, mi történt? Mit mondott édes nagyanyámasszony?

- Nincs szíve - nyögte a nagyasszony.

Egyebet nem mondott.

De mire a szállásukra értek, erőt vett a nagyasszony lelke háborgásán s mondta hangos szóval:

- Ha nincs is kegyelem a királynénál, lesz a királynál. Megyek utána, ha térdig kopik is a lábam. Nem hagyom az én édes fiam igazát!

- A király után! - szörnyülködtek. - Mit gondol! A messzi idegenbe!

- Megyek, megyek - csökönyösködött az öregasszony. - Mostan éppen nagy sereg búcsúsnép indul Rómába, ahhoz szegődik s majd az úton addig kérdezősködik, míg a királyt megtalálja.

- Nem, nem, nagyanyámasszony - mondotta Anikó -, azt nem engedem meg! Ha valaki elmegy, az csak én lehetek. Fiatal vagyok még, győzöm a gyaloglást. Velem jő Bence is. A fiatal Bence! Ugye, Bence, eljössz?

- Világ végére is!

- No lám, nagyanyámasszony! Egyet se búsuljon. Maradjon csak itthon. Mi ketten Bencével elzarándokolunk. Meglássa, hogy lesz sikere annak!

Körülfogták az öregasszonyt, addig beszéltek, addig könyörögtek, hogy megadta magát. Elkísérte őket a búcsúsok tanyájára, ottan keserves búcsúzással elváltak egymástól: öreg­asszony, öreg Bence indultak hazafelé nagy búsan, Anikó s az ifjú Bence meg csak ezt várták, uccu! otthagyták a búcsúsok tanyáját, vettek lovat kettőt, vitézi ruhát is kettőt, fegyvert elegendőt (Volt rá költség bőven, ellátta az öregasszony!), hamarosan felöltözködtek, lóra kaptak s sebes vágtatással elvágtattak Budáról. Várhattak rájok a búcsúsok: mire azok nekicihelődtek, árkon-bokron, hegyen-völgyön túljártak ők!