A kobzos ifjú

Bizony különös, fura egy had volt az, melybe Toldi Miklós keveredett. Valahonnét Olasz­országból indult el, ahol pusztított erősen a fekete halál, s amerre elhaladt, mindenütt szegődtek hozzá együgyű emberek, kik hitték szentül: közeledik a világ vége, merthogy Isten megelégelte az emberek sok nagy bűneit. S ezek az együgyű lelkek ahelyett, hogy csendes imádkozásban várták volna a világ végét (ha már csakugyan vége lesz), üvöltözve, a testüket véresre ostorozva jártak be nagy földet s számán felül vegyült közéjük temérdek naplopó, alacsony lelkű népség, melynek a vezeklése szemérmetlen tivornyázás volt, nem egyéb. De Toldi, mikor közéjük került, csak arra gondolt, hogy elvegyül köztük, nem sajnálta vére hullását, mindegy volt már neki. Csak kijusson az országból. Csak ne állítsák világi törvény elé. Csak ne kelljen gyalázatos halállal halnia.

Ő nem kérdezte e különös, szedett-vedett hadat, vajon csakugyan vége lesz-e a világnak, ám azok nem hagyták szó nélkül, hogy csak úgy közéjük vegyült. Azt mondták neki: minekünk is van ám törvényünk. Ha testvérünk akarsz lenni, meg kell gyónnod valamelyik testvérnek: mi a bűnöd.

Nem volt az tréfabeszéd. - Vagy gyónsz nekünk, vagy nem maradhatsz köztünk - mondották Toldinak.

- Hát jó, gyónok - hagyta helyben Toldi. Kiszemelt magának egy testvért. Fiatal volt, jóképű volt, úgy tetszett Toldinak, hogy sehogy sem illik a gyülevész hadba. Nyílt homloka, nagy kék szeme, nemes, becsületes arca - úgy nem illett ide! Érezte Toldi, hogy ez az egyetlen az egész hadban, akinek meggyónhatja lelke súlyos titkát. Hogy miféle nemzetbéli lehet, a ruhája sejtette: olaszos volt a ruhája s nyakában koboz lógott. Vándor dalos lehet, gondolta Toldi.

Félrehívta az ifjút, s megszólította csehül. Nem azért, mert éppen Csehországban voltak, de a magyaron kívül csak ezt a nyelvet törte valahogy Toldi. Hát bizony, csak törte. De hogy összetörte! Akárcsak egykor a cseh óriást! El is mosolyodott a kobzos ifjú:

- Magyar vagy te, testvér. Miért kínlódsz hát csehül? Magyar vagy, jól látom, s lehet bármi bűnöd, ezért megbocsátom! Csak beszélj magyarul. Egyszer, valamikor régen, én is beszéltem ezen a nyelven... Rég volt, nagyon rég volt!...

Hej, megörült Toldi!

- Magyar vagy hát te is! Ugye hogy magyar vagy? Mondjad a nevedet. Ki vagy, mi vagy, halljam. Csak bátran, őszintén. Aztán én is vallok.

Sóhajtott az ifjú, búsan felsóhajtott:

- A nevemet mondjam? Nincsen nekem nevem. Hívj Szeredainak, mert Szeredán születten. Nevemet, ruhámat folyton váltogatom, merthogy van rá okom.

Elkomorult Toldi Miklós arca, de az ifjú tovább beszélt:

- Ne mondj ítéletet, míg meg nem hallgattál. Nincs nevem, nincs, elrabolták tőlem. Zácsnak vére vagyok. Hallottad a hírét? Ha magyar vagy, tudom, hogy hallottad. Zács Félicián volt az én ősöm, testvér. Zács Félicián, kit Lajos király apja lekaszaboltatott. Őt, a fiát, lányát, egész nemzetségét mind, mind kiirtatá. Az én apámat is. Én kisgyermek voltam, amikor ez történt. Egyik atyámfia menekült valahogy. Megmentett engem is. Mennyit bujdokoltunk, amíg eljutottunk szép Olaszországba! Aztán meghalt szegény. Én árván maradtam. Árva és hazátlan. Bujdosója lettem az egész világnak. Egyetlen hű társam ez a koboz, nézzed. Hány szomorú nótát csaltam ki belőle! Hány szomorú szívet ríkattam meg vele! Vele járok, vele kóborolok, pengetem, pengetem sírván, s itt is, ott is kerül egy darabka kenyér. Akartad hallani? Hát ez az én bűnöm!

Megindultan hallgatta Toldi az ifjú beszédét, aztán megölelte és gyónt ő is, amint következik:

- Elmondád „bűnödet”, elmondom én is az enyémet. A nevedet elhallgattad: jól van, nem is tudakolom. Te se tudakold az enyémet. Sorra kerül majd ez is. Halljad a bűnömet. Lovag voltam s bajvívó játékban vívtam egy pajtásom helyett, az ő sisakjában, az ő fegyverével. Szépséges szép leány volt a díja az én győzelmemnek. S az a leány engem szeretett! Én is megszerettem. De hajh, késő volt már! Nem állhattam elé: én voltam a győztes, engem illet a lyány! Ha azt teszem: lovagi nevemet megbecstelenítem. Ha pedig nem fedem fel a titkot, méltatlan embernek dobom oda azt a leányt! De már leszámoltam volt lovagi becsületemmel is, csak hogy ne azé a másé, méltatlan emberé legyen a leány, kinek képe kísért, akármerre jártam. Hogy vádolt ez a kép! Közben hadba mentem, Csehországban hadakoztam, ám hazafelé mentemben - hej, hogy repültem! szélnél sebesebben! - fogságba estem, mély sziklatömlöcnek fenekére. Egy rablólovag kerített kelepcébe. Láttam, amint vágtat, ölében egy leány. Utána vágtattam. A húga volt. Gonoszul tőrbe csaltak, s amire innen kiszabadultam, hazakerültem, felesége volt már a lyány annak az embernek. Annak a gyávának. Aztán... aztán... nem szaporítom a szót: páros viadalra kényszerítettem e cudart - szemem láttára ütötte meg a nőt, kit én úgy szerettem! - s megöltem. Hazavitték a halottat s láttára az asszony holtan esett össze. Eltemették. De én, bár halálra kerestek a király emberei, éjnek idején belopództam a sírboltba s hallj csudát: amint ráborulva sirattam halott kedvesemet, egyszerre csak felnyílt szép szeme pillája. Rémülten nézett rám - s megátkozott. Megátkozta magát is.

- Álom volt az, testvér, álmodat beszéled - mondotta az ifjú.

- Nem, nem volt az álom. Való, hogy feltámadt. Való, hogy él ma is. Kolostorban szenved. Én pedig világ bujdosója lettem. Üldöztek, hajszoltak a király emberei s rengeteg erdőben bujdokoltam sokáig. Aztán én is kolostorba léptem, beállottam a barátok közé. De itt sem volt maradásom. Elüldözött innét az egyházi átok. Mert szörnyű váddal illettek. Azzal, hogy akkor éjjel a sírboltot kiraboltam. Hogy kerekedett ez a vád, nem tudom. Nem védhettem magam. Az Istenen kívül nincs más bizonyságom. Eddig tart az én bűnöm, testvér.

Mondotta az ifjú:

- Nem bűn a te bűnöd, édes jó barátom. Szerencsétlenség az. Ha igazi párbajban ölted meg a férjet, mi bűn nyomna téged?

- Hát a dolog úgy esett - magyarázta Toldi -, hogy én hívtam viadalra a cudart, de tudta, hogy ez lesz a halála, s nem fogadta el hívásomat. Én aztán rákényszerítettem. Tanúk nélkül vívtunk. De igazán vívtunk.

- Baj, baj - hümgetett az ifjú -, hogy tanúk nem voltak. Ami azonban a másik viadalt illeti, hol a pajtásod helyett vívtál, mi köze ehhez az anyaszentegyháznak? Ezért a bűnödért ki nem átkozhatott.

- Nem is törődött ezzel az egyház, de annál inkább a lovagi törvény. S különösképpen a király, a „lovagok királya”. Kitörültetett a lovagok rendjéből. De én ezt is elviselném. Mindent elviselnék: királynak haragját, az érseknek átkát, csak ő ne átkozott volna meg! Az ő átka alatt lelkem összeroskadt. Megöltem őt, eleven halott lett az én bűnöm miatt: ez az én nagy bűnöm, édes jó barátom. Ezt vezeklem holtig!

Hallgatott az ifjú könnybe borult szemmel: ez volt az ő vigasztaló szava. Aztán elindultak, némán haladtak a szent tábor felé.

- Hallgasd csak - szólalt meg az ifjú -, hogy dőzsöl a szent tábor!

- A szent tábor? - nézett az ifjúra Toldi álmélkodva.

- Az, az. Hitvány gyülevész had ez. Üvöltöz, veri a testét, forgatja a szemét, imádkozik, mikor mások látják, hogy mennél többet kolduljanak össze, aztán félre-félrehúzódnak sűrű renge­teg­ben, ott esznek, isznak, tivornyáznak a gyalázatosak! Faképnél hagytam volna régen e gya­láza­tos népet, ha nem remélném, hogy közéjük elegyedve, egyszer csak átjutok egykori hazámba! Az édes anyaföldre. Csodálatos érzés, nem hágy megpihennem. Hányszor járok álmaimban egykori hazámban!

- Szegény fiú - sóhajtott Toldi. - Pedig nem is ismerted hazádat!

- Homályos minden emlék, de ezek az emlékek oly drágák szívemnek! Csak egy hazánk van, ahol születtünk!

- Csak egy, csak egy - suttogta Toldi, s szeme könnyel telt meg.

Magas hegyek tetejére értek eközben, onnét lenéztek egy mély völgykatlanba s Toldi vissza­tántorodott a szörnyű képtől, amit látott. Ott a völgykatlanban tivornyázott a „szent” had. Undorító látvány! Férfiak, nők részegen kurjongattak, röhögtek, dülöngéltek, táncoltak, sokan elterültek a földön a mértéktelen italtól.

Hej, de megháborodott Toldi tiszta lelke!

- Hát ezek így böjtölnek? Hirdetik a világ végét, szánják-bánják a bűnüket s a nyomában mindjárt bűnt bűnre halmoznak!? No, várjatok - s kikapta nyakából a nagy szíjostort -, mindjárt megmutatom én nektek a világ végét!

És szaladott le a völgybe esze nélkül, megcsördítette ostorát, hogy zengett-zúgott belé az erdő, vágta a „szent” hadat, ahol találta, vágta, ütötte, rúgta, fel-felkapott egyet s azzal tízet-húszat vert le. Hej, lett szörnyű riadalom, ordítás, sikoltozás, szaladás! Ki amerre látott, ki ahogy tudott, futott, mintha szemét vették volna ki.

Nézte, nézte az ifjú a csuda dolgot s mikor a szent hadnak híre-pora sem volt, mondotta Toldinak:

- Nos, testvér, sok országot, világot bejártam, de ilyen hadakozást még nem láttam. Hallottam mesélni mostanában egy magyar vitézről. Láttam is lerajzolva, amint malomkövet hajigál. Olasz városokban nótát énekelnek róla. Kola Toldinak mondták a taliánok. Ugyan bizony - kérdezte tréfásan -, nem te vagy-e az a Kola Toldi?

- Ne felejtsd az alkut - tért ki Toldi a kérdés elől. - Én sem tudakolom a te nevedet, te se tudakold az enyimet. Hanem, hogy éppen név nélkül ne járjak veled, hívj fráter Mikolának. Ennek csúfoltak a barátok. Mostan pedig telepedjünk le itt. Falatozzunk a maradékból, mit a „szent” had itthagyott.