Piroska levele

Mondám, hogy Lajos király akkor éjjel, a Durazzó lefejeztetését követő éjszakán nem hunyta be szemét, ébren találta a felkelő nap, ott találta asztala mellett. Halomra gyűlt az asztalán a sok mindenféle levél, melyiket bontsa fel elébb? Hát, amint turkált a levélhalomban, két gyászos szegélyű levél feketéllett ki onnét. Gyorsan felbontja az egyiket: Károly császár s király jelentette benne szomorodott szívvel, hogy leánya, Margit, a gyenge virágszál, letört, elhervadott.

- Szegény leány! - sóhajtott a király.

Menyasszonya volt s nem is látta soha. Kicsi kis leány volt, mikor Prágában jártakor lekötötték neki: ezzel pecsételték meg a békét.

- Szegény apa! - sóhajtott ismét a király s letette a levelet.

Aztán felbontotta a másikat. Hazulról jött ez, leánykéz írása, alája volt írva, Rozgonyi Piroska. De nem ő írta e levelet, diktálta szép Örzsének, bosnyák fejedelem szerelmes leányának, halálos ágyán diktálta. Ő maga csak egy sort írt beléje, nem magáról, de szép Örzséről - majd megtudjuk, hogy mit.

Szóla pedig Piroska levele következőképpen:

Felséges királyom, küldöm a levelemet halálos ágyamról. Nehéz teher nyomja a szívemet, nem tudok meghalni, amíg tőle meg nem szabadultam. Azt hallottam, Toldi Miklós világ bujdosója lett, talán éppen ott bujdosik mostan, amerre felséged hadakozik. Bujdosik, mert szörnyű váddal megvádolták. Azzal vádolták meg, hogy férjemet meggyilkolta, a síromat kirabolta. Nemcsak, hogy üldözik, esztergomi érsek még meg is átkozta. Felséges királyom! Meggyóntam már az érseknek, hogy mi hozta őt a sírboltba - nincs ehhez köze a világnak, de hogy nem rabolt, erre esküt tennék, ha apáca voltom nem tiltaná. Mikor felébredtem s őt megpillantottam, átkot mondtam rája, férjem gyilkosára. Átkot magamra is. Aztán elaléltam. Visszavonom az átkomat. Mindent megbocsátok. Nem vala ő rabló, nem vala ő gyilkos. Látták az apácák fűzek rejtekiből, látták a bajvívást. Toldi egy szál karddal, az uram egész fegyverben vívott - nem volt hát gyilkosság. Óh, felséges király, fogadja vissza őt régi kegyelmébe! Átok alól érsek is feloldja. Nekem megígérte.

Itt végződött a levél. De a másik oldalon következik még valami. Ezt már csak kezdette Örzse, Piroska végezte. De ezt a király nem olvasta. Nem vette észre.

- Óh, szegény Piroska! - jajdult fel a király. - De sajnállak téged...

S hogy megelevenedett a lelkében a múlt, amikor ő először látta Piroskát, ott a kút mellett (Még a köszönésire is emlékszik: Szép jó estét, szép kisasszony!), s hogy rágondolt a bajvívásra, ismét felháborodott a lelke Toldi ellen: nem, azt nem tudom néki megbocsátani. Őmiatta hervadott el, őmiatta tört le ez a szép virágszál.

De lassanként mégiscsak lecsendesült lelke háborgása. Vajon ő maga, a király hiba nélkül való-e? Merné-e mondani, hogy sohasem vétkezett?

Nem volt maradása bent, fojtogatta mellét a levegő, ki a szabadba! Hamar lovat, hamar!

Egy pillantás múlva fel is volt nyergelve sárga paripája, s ím, amikor éppen felpattant rája, pillantotta meg Toldi György - fiát. Odaintette s mondta neki nagy röviden:

- Eredj, mondjad a bátyádnak, hogy jelentheti magát nálam kegyelemre.

Azzal elvágtatott.

Ámult-bámult Anikó, nem tudta hamarjában ébren van-e, álmodik-e, a füle csengett talán? Hogy ő szóljon a bátyjának! De hol az én bátyám? Itt volna valahol? Avagy úgy gondolta a király, hogy majd felkeresem én a jó hírrel a világ végén is? Hogyha ezt gondolta, bizony jól gondolta.

- Felkeresem én őt a világ végén is!

Űzte-fűzte gondolatját s arra határozta magát, hogy hazamegy, megviszi a hírt elébb az anyjának, hadd csendesüljön szíve nagy bánata s majd csak megtalálják valahol Miklóst is. Szárnyon kel a jó hír s előbújik rejtekéből. Megtudta, hogy egy csapat készülődik haza: kíséri a fogoly hercegeket Budára. Mindjárt engedelmet kért Kont Miklóstól, vezérétől, hogy ő is szolgájával e csapathoz szegődhessen.

- Hamar, Bence, hamar, nyergeld a lovamat, de a tiédet is: holnap lesz az a nap, hogy hazaindulunk.

- Aj, de okos beszéd, lelkem, leányasszony!

Csuda, hogy a bőréből ki nem ugrott, esze nélkül szaladt a lovakért. Ott legelésztek azok a többi vitézek lovaival, nosza, egy pillantásra, kettőre kifogta a magukét, indult is velük, de egyszerre csak megállott, mintha földbe gyökeredzett volna a lába.

- Ne, te, né! - kiáltott Bence -, az Isten Istenem ne legyen, ha nem látom a Pejkót. Nye, Pejkó, nye. Ide, Pejkó, ide.

Lekapta a süvegét, rázogatta, mintha zab lett volna benne. Bezzeg, hogy Pejkó megismerte az ismerős hangot, nyihogva közeledett Bencéhez, ez meg se szó, se beszéd, féket vetett a fejébe, felpattant rá, a másik két lovat meg vezetéken fogta.

- Bizonyosan elloptak, ugye, Pejkó? No, ha el, bizony vissza is loplak én! - beszélt hozzá Bence s szeretettel veregette a hű állat nyakát.

Hanem hiszen a Pejkó csak azt várta, hogy szőrén érezze Bencét, uccu! nekirugaszkodott, vágtatott mint a szél, de nem arra, amerre Bence rángatta, hanem egyenest a gazdája kalibája felé. Ott a kaliba előtt aztán hirtelen állott meg, hogy Bence nagyot nyekkenve fordult le róla. Abban a pillanatban lépett ki a barát.

- No, Pejkó, mi történt? - szólt dörgő hangján. - El akartak lopni s megfogtad a tolvajt? Édes hű paripám!

De már erre a szóra felugrott a földről Bence, ámbátor nyilallott minden porcikája.

- Ez a gazdám hangja! Isten Jézus úgy se’! De hol van ő maga?

- Itt van ő maga is. Csak csendesen, Bence. Én vagyok, a gazda. Nehogy megtudja más... Hanem, hol jársz te itt?

- Hej, hogy hol járok itt?

Megeredett Bence nyelve s elmondta töviről-hegyire, hogy s mint kerül ide, kivel jött? Miért jöttek?

- Anikó is itt van!? Nosza, eredj érette. Hozd ide szaporán.

Hiszen nem kellett ezt kétszer mondani Bencének. Elvágtatott szélnél sebesebben, s hogy megtalálta Anikót, nógatta erősen: hamar, lóra! Hamar, lelkem leányasszony! Csudát lát most mindjárt.

- Csudát? Mi a csudát?

- Nem mondom meg azt én. Csak fel a lóra!

Mit össze nem gondolt Anikó az úton! Gondolt, először is arra a daliára gondolt, akinek az életét köszönhette. Hátha ő... hátha ő... Nem, nem, mégsem lehet... De sokáig nem űzhette-fűzhette a gondolatok tarka gyöngyszemeit, megérkeztek a kalibához s hogy oda beléptek: mindjárt átölelte két erős kar.

- Szép kicsi lovagom! No, ne félj éntőlem, a csúnya baráttól. Nem ismersz-e reám?

- Bátyám, édes bátyám!

Vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak, gügyögteti szóknak. Nem is lesz tán vége, hogyha be nem toppan az a deli vitéz...

- Barátom, hű társam - mutatott rá Toldi. - Beszélhetsz előtte! Tudjuk egymás titkát...

Tudják egymás titkát! - riadt meg Anikó s arca lángba borult.

- Nem, nem! Ugye, lovag, az a titok - titok marad?

- Ejnye, ejnye, hát ti ismeritek egymást?

- Ami igaz, igaz - szólalt meg a kobzos -, ismerjük mi egymást.

S elmondta szép rendjében, hogy ismerkedtek meg. Aztán szép csendesen kiment az ifjú a kalibából, ott kint megint elővette kobzát s pengete azon édes-bús szép nótát. Szava is volt a nótának. Szívből indult, szívhez beszélt. Megértették ott bent. Toldi is értette. Egy nagy könnycsepp gördült le szeméből. Ami boldogság volt azoknak, a két fiatalnak, az ő szívét, jaj, de megsajgatta!

Még alighogy elmondotta Anikó Toldinak a király üzenetjét, ím, jött a király lovásza, Bessenyei János s mondá hangos, örvendező szóval:

- Toldi Miklós! A királytól jövök, izenetet hozok. Vesd le szőrcsuhádat, ölts magadra vitézi ruhát: ihol, el is hoztam. Gyere holnap, király színe elé. Oda, hol a sereg összegyülekezik - hazaindulásra!

A király színe elé! Hej, de hangosan vert Toldi Miklós szíve! Nem kell többet bujdosnia. Mehet haza szép Magyarországba, lovagi ruhában! Most még nincs kard a vitézi ruhához, de lesz holnap: újra ád a király. A lovagok királya.

Emelének aznap tábor közepén magas trónt a királynak s állottak a magyar vitézek négy­szegben a trón körül másnap reggel: úgy várták a királyt. S jött a király, ég, föld rengett: úgy zúgott az éljen. S hogy leült trónjára, név szerint, hogy kikiálták, jöttek sorba a magyar vitézek, király színe elé. A híresek, a leghíresebbek, a legvitézebbek. Dicséretben, ajándékban nem fukar a király. Sorra került hamar jó Toldi Miklós is. Adott neki drágaköves övet, kardot s mondá hangos szóval, hadd hallja mindenki:

- Lovag vagy te újra, vitéz Toldi Miklós!

Aztán elbocsátá kegyesen, de mikor vége volt az ünnepségnek, intett Toldinak, hogy kövesse. Ment a király a lakába, utána Toldi s Toldi után a - kobzos. Te is megérdemled a király kegyelmét.

S hogy belépett Toldi a kolostor nagy termébe, az volt első szava:

- Felséges királyom, engedje meg nékem, hogy behívjam az én hű társamat, kobzos barátomat.

- Hívjad, hívjad.

Belépett az ifjú.

- Nos, vitéz, szólj, mi volt a te bűnöd?

Elmondá a vitéz, a rendjében szépen, hogy ő Záchnak vére. Kisfiú volt akkor, amikor megesett a szörnyű történet. Mikor harcot emelt bősz Zách Félicián...

- Elég, elég! - szakította félbe Lajos király. - Nagyon sokszor hallottam már e szomorú nótát. Ártatlan vagy, tudom. Birtok helyett kapsz birtokot. Név helyett nevet.

- Nevet is, jószágot is, azt én adok, felséges királyom - szólott belé Toldi -, ha felséged fiúsítja Toldi György leányát.

- Toldi György leányát? Hisz fia van neki! Láttam, ismerem őt!

- Leány az, felség - mondta Toldi mosolyogva -, s szereti ez ifjút.

- No lám! - nevetett a király. - Ki hitte volna! Teljék kívánságod: fiúsítom a leányt. - S intett a kobzosnak: - Te most mehetsz, vitéz. Te meg - fordult a király Toldihoz - itt maradsz egy szóra.

- Nesze - szólt a király, mikor a kobzos elment -, itt egy levél. Rólad van szó benne. Olvasd.

- Megkövetem alásan, felséges királyom, már én csak az öreg betűs írást tudom elolvasni...

- Hát olvasd neki, deák! - intett a király íródeákjának.

Olvasta a deák s egyszerre megeredt a könnye Toldinak.

De a deák végigolvasta a levelet, fordítván a másik oldalára is.

- Mit olvasál? Adsza csak ide, hadd olvasom magam.

És olvasta, amit Örzse kezdett, de helyette Piroska írt végig. „Engedjen még egy szót, felséges királyom, nekem, haldoklónak. Egy szép leány, szép ő maga, szép a lelke, felvenni készül itt a fátyolt, nem azért, mert vágyik ide...”

Eddig tartott az Örzse kezeírása, ennél tovább nem írta a leány, nem engedte szűzi szemérme. Folytatta hát Rozgonyi Piroska: „hanem azért, mert udvari leány ott, ahol aki szívét meg­gyógyíthatná, nem gyógyíthatja meg... Jaj, nem bírja kezem tovább...”

- Lám, lám - mondta magában a király -, messze távol kerestem a boldogságot s nem vettem észre, hogy közelemben mosolyog reám.

De most már a királynak sem volt maradása. Seregének egy részét otthagyta Olaszországban Laczfi-Aporral, másik részével indult haza. S indult a király hadával Toldi is, Anikó is, a kobzos is, bizony Bence sem maradt itt. (Erősen megunta azt a különös országot, ahol soha sincs tél, s ahol nincs tél, lehet-e - disznótor?)

Szelek szárnyán ment a hír előre: jön a király. Elérkezett a hír Nagyfaluba is. Jelentette Anikó levele: megvan a kegyelem. Jőnek, mind a hárman jőnek. Hárman? Négyen jőnek. Azt is bele akarta írni a levélbe, de mire odaért, arca lángba borult, mégsem írta belé!

- Jőnek! Jőnek! Hazajön az édes fiam! Drága kis unokám! Hallod, öreg Bence? Fogj be, de szaporán!

Szaporán, szaporán, ha az csak úgy menne. Öreg már a legény. Csetlik-botlik, tipeg-topog - a hű ember de leöregedett! S ím, halljátok, egyszerre de megfiatalodott! Kész a szekér, fogva a ló, cserdül az ostor, nagy ritkán pihennek: nincs türelme az anyai szívnek. Hej, ha mostan szárnya lehetne!

Az özvegy királyné is elindult Budáról a fia elé nagy fényes kísérettel. Ehhez szegődik a nagyasszony: éppen jókor ért Budára. Csak Örzse ül a királyné hintajában. Fekete ruhában. Ha megjött a király - kolostorba vonul. Úgy lesz, úgy. Vajon úgy leszen-e? No, mindjárt meglátjuk.

Ihol kerekedik rettentő porfelhő: jő a király, magyarok királya sárga paripáján. Zeng, zúg a levegő: éljen, éljen, éljen a magyarok vitéz nagy királya! S ím, nézzétek a nagy király gyermek lett egyszerre: odaugrat lován a hintóhoz, amelyben anyja ül, csókkal borítja kezét, ajkát, arcát. Hanem, mikor vége lett ölelésnek, csóknak, fordult szép Örzséhez s mondta moso­lyogva: ej, de nagyot nőttél, gyönyörű virágszál!

- S milyen kegyes lélek - dicsérte az anyja. - Felveszi a fátyolt...

- Arról még beszélünk, édesanyám, lelkem! - mondotta a király.

Az ám, még haza sem értek: hogy elröpült a bánat szép Örzse szívéből! Szereti a király! Megvallotta neki. Nézzétek, hogy virul arca két rózsája. Szereti őt, szereti őt magyarok királya!

Azonközben Toldiné öreg szeme a sok vitéz közt megpillantotta az ő drága fiát, kiért pedig szemét szinte vakra sírta.

- Fiam, édes fiam!

Mind odaugratnak, nem is hárman, négyen. Még Bencének is jut a nagyasszony csókjából.

- Derék legény vagy te! - mondá a nagyasszony.

- Ühüm, az én fiam! - büszkén pödörte meg bajszát a vén Bence.

Aztán sor került ám a kobzosra is, akiről lassanként kitudódott minden, véges-végig... S egyszerre csak mi történt, mi nem, elég az, hogy a kobzos Bencére bízta a lovát: neki is helyet szorítottak a szekérben.

Így érkeztek Budára, Toldi vén házába. Ott még aznap este gyűrűt váltottak a fiatalok, s csuda-e, ha a boldogok észre sem vették, hogy Toldi térült-fordult s egyszerre csak eltűnt a házból.

Hová? Merre? Tudom, nem kérditek.

Az apácák szigetére, Szűz Margit királykisasszony szigetére, ahol két ember vérével festé már pirosra a földet, odavitte szíve. Oh, ha megláthatná, ha élve találná!

Kémlelődött a kolostor körül: sötét volt a szomorú ház, csak a hold világítá meg félve, egy lelket sem látott. Ment tovább, bódultan, támolyogva, remény s kétség között s ím, egyszerre gyökeret vert a lába: a hold halvány fénye rávilágított két keresztre: Rozgonyi Pál neve vala az egyiken, Piroskáé vala a másikon.

- Piroska! Piroska!

Zokogva borult le Piroska sírjára. Átölelte két erős karjával a keresztet, szemét felemelte az égre s úgy esküvék meg szent esküvéssel: siratlak tégedet koporsóm zártáig. Meg nem nyílik szívem más asszonynak soha! Hallod-e eskümet? Isten úgy segéljen.

És felkelt a sírhalomról. Vágott kardjával négy gödröt s ültetett abba négy szomorú füzet, hadd borítsák árnyékba a Piroska sírját...

Aztán - másnap indultak mind Nagyfaluba. S hogy megérkezének, kihirdették a lakodalmat: Anikó lakodalmát. Toldi volt a násznagy. El is járta öregesen, búsan a násznagyi táncot a szép menyasszonnyal.

- Miután pedig tietek Szalonta - mondotta a boldog párnak. - Isten áldjon.

S ment vissza Budára.

Ott van az ő helye, a király oldalán, míg életet ád neki Istennek kegyelme.