Negyedik könyv

Az ország címere

Telt, múlt az idő, esztendő esztendő után, nőtt-növekedett Toldi Miklós híre, széles kardjával, mázsás buzogányával, szörnyű nagy öklelőfájával tenger dicsőséget szerzett magának, hazájának. De hír, dicsőség az ő szívét már fel nem vidította, s ahogy telt, múlt az idő, mind morgósabb, dörmögősebb lett a kedve. Öreg legény lett vitéz Toldi Miklós, semmi sem tetszett neki, amit az udvarnál látott. Sértette szemét a csillogó fény, a pompa, az ifjú vitézek, az udvarbéliek tarka-barka, olaszos ruhája.

- Micsoda fiatalság! - dörmögött untalan az öregedő Toldi. - Ruhájában, szokásában, viselkedésében mind az idegent majmolja. Magyar világ helyett idegen világ!

De nemcsak magában dörmögött, ki-kitört a haragja, méltatlankodása a király jelenlétében is.

- Felséges királyom, szavam meg ne sértse, henye életet él felséged udvara. Rossz vége lesz ennek!

- Jó, jó, öreg - mosolygott a király. - Henye élet? - mondod. Nem henye, de - finom. Lovagokhoz illő. Ideje, hogy finomodjék, művelődjék a szittya magyarság.

- Hiszen művelődjék - dohogott a vén sas. - Csak aztán el ne művelődjék. Jöhetnek még idők, mikor hadba kell szállni. Majd meglátom, mit csinál ez a kényes, finom nép. Még annak is sorja kerülhet, hogy meg kell védeni a magyar becsületet: vajon ki védi meg? Lesz-e, ki forgassa majd a nehéz kardot? Ki megsuhogtassa a mázsás buzogányt? Aki felemelje a nagy öklelőfát?

- Más világ van most már - mondotta a király. - Hagyjad, öreg, hagyjad.

Hagyta, hagyta, de tovább dohogott, újra meg újra kitört lelke nagy haragja. Egyszer aztán megmondta magyarán, amire csak célozgatott addig: nem maradok én itt, felséges királyom. Nem való már nékem az udvari élet!

- Igazad van - fogta szaván a király. - Eredj haza Nagyfaluba. Ott már a te helyed.

Eredj haza Nagyfaluba!

A király mondta. Terhére van hát a királynak. Nem szereti hallani az igaz szót. Az öreg vitéz megtette kötelességét, az öreg vitéz mehet. Nincs többé rá szükség. Csordultig telt a szíve keserűséggel. Meg sem állott, amíg haza nem ért. A vén, a rozoga, az üres udvarházba. Hej, de üres volt a ház! Anikó, a ház dalos madara a szalontai sírban. Édesanyja, a jó nagyasszony már rég porladozik a temetőkertben. Porladozik régen az öreg Bence is. Csak ketten maradtak. A „fiatal” Bence is hogy leöregedett! Mit is keresnének ők a király fényes palotájában? Itt a helyük, itt, ebben a rozoga házban. Ott sem laknak soká: egy esztendő, kettő s kiviszik őket is a temetőkertbe.

Nézzetek csak oda, mit csinál a fehér hajú Toldi. Kiballagott a temetőkertbe, s ott egy nagy ásóval gödröt ás. Hossza, szélessége - halottnak van szabva. Kiballag utána Bence is, nézi, nézi, mit csinál a gazdája.

- Nemzetes nagyuram - szólal meg félénken -, kinek ássa a sírt? Nem halt meg itt senki.

Csak ás tovább Toldi, nem ad szót a szóra.

Mit volt mit nem tenni, Bence is kapát ragadott, odaállott a gazdája mellé, vágta a földet. De egy kis idő múlva mégiscsak megszólalt:

- Nemzetes nagyuram, kinek ássuk a sírt? Ihol, a nagyasszony már rég porladozik. Fejfáján az írás immár le is kopott. Itt fekszik apám is. Egyiknek sem kell sír.

Toldi fölnézett egy pillanatra, de nem felelt, ásott tovább. Ám a tekintete biztatta a szolgát: beszélhetsz, nem bánom.

- Avagy talán Lőrinc úrnak ássuk? De hiszen őkegyelme testét fenevadak szétszaggatták, csontját széjjel hordták...

Akkor már meg volt ásva a gödör: csak ősz feje látszott ki Toldinak. És mostan megszólalt:

- Bence! Hű cselédem. Figyelj a szavamra. Kenyerünk javát együtt ettük meg, neked megmondom hát: magamnak ástam ezt a gödröt. Hej, Lajos király! Lajos király! Nehezedre esett az igaz szó, ugye? Hűségemet szépen megfizetted. Gőgös lelked be nem vette az én tanácsomat. Hát - adjon Isten neked jobb tanácsosokat. Hívebb vitézeket. Nekem már elég volt a szomorú élet. Ha nincsen rám szükség, hát minek is éljek? Mit lássam, hogy rozsda marja vitézi kardomat? Tán csak megkönyörül az öreg vitéznek a jóságos Isten, s mennél előbb magához szólítja. Érzem, megkönyörül. Azért ástam e sírt. Ha meghaltam, ide temess, Bence! Ne tégy fejfát mellé; elég ennek az ásónak nyele.

Hej, szegény Bence, hogy zokogott a szomorú beszédre! Kiserkedett a könny Toldi szeméből is.

- Menjünk haza, Bence. A nap is lepihent. Pihenjünk le mi is.

De még a gödör fenekén állott Toldi, szemét törülgetve, mikor egyszerre egy lovas vitéz vágtatott feléjük.

- Hol a gazdád? - kérdezte Bencét nagy lihegve.

Bence sírva mutatott a gödörbe.

Ott állott Toldi, nézte, nézte a lovas vitézt, vajon mit akarhat ez tőle. Az pedig kezdette a szót nagy szaporán:

- Buda várából küldöttek hozzád, vitéz Toldi Miklós! Régi, öreg barátaid küldöttek, hadd lássam: él-e még? S ha él - hála az Istennek, hogy él még kigyelmed! -, mondjam meg az üzenetjüket: vége, vége a magyar dicsőségnek. Hadijáték vagyon Budán. S hadijátékban egy olasz vitéz pajzsot nyert, pajzson az ország címere! S nincs, aki kiváltsa, aki visszavegye. Mind akik kiálltak, kudarcot vallottak. S minket öl a szégyen. Kérkedik az olasz, lovát táncoltatja, magát mutogatja, a magyar vitézséget csúfondáros szókkal ócsárolja. Egyszerre csak elmegy, s címerünket hazaviszi - jaj, de nagy csúfság lesz!

- Viszi a pokolba! - ordított fel Toldi s kiugrott a sírból. - Eredj vissza s vigyed hírül öreg bajtársaimnak: sír fenekén láttad öreg Toldi Miklóst, de feltámadt, megfiatalodott - ott leszek, ott leszek!

- Bence! Öreg szolgám. Láss a lovam után. Bő abrakot neki. Takarítsd meg ragyogó fényesre. Te meg, fiam - fordult ismét a követhez -, jere be hozzám. Pihend ki magadat.

Bementek a vén házba, de a pihenésből semmi sem lett. Bort hozatott fel a pincéből öreg Toldi Miklós. Hadd lám: bírja-e még? Bírta, de hogy bírta! Nem verte földhöz a bor, ámbátor ivott egész éjjel. Csak reggel felé szundított el, de mire felragyogott a nap, talpon volt, lóra pattant, indult Budára, utána Bence nagy készülettel.

Harmadnap reggel értek Budára. Ott már nyüzsgött tenger nép, várva-lesve, vajon lesz-e ma, ki megvívjon a hetyke taliánnal. Akadt két vitéz erre a napra is: két testvér. Ikrek. A Gyulafi nemzetség két daliás sarja. Nem hadijátékra mentek ezek, hanem életre-halálra. Elég volt a játékból, mondták a királynak, halálra kell vívni ország címeréért. Ifjú, nagyon ifjú volt még mind a kettő. Egy leányt szerettek. S az a leány nem tudott választani köztük. Hát akkor - haljanak meg mind a ketten. S rohantak a halálba. Az egyik halva maradt a viadaltéren, a másik sebektől borítva. És az olasz hetykélkedett tovább, kiabált, csúfondároskodott: van-e még valaki, aki halni akar? No, csak egymás után!

Volt nagy zúgás, mozgás a tömegben. Nincs, aki megvívjon. Sápadtan, bosszúsan feszeng a király a székén. Háromszor kürtölt, háromszor kiáltott már a bajhirdető is: Magyarok! Vitézek! Ki akar küzdeni életre-halálra?

Senki sem mozdult meg. Földre sütött szemmel álltak a magyar vitézek. A király már felállt, indulni készül a szégyenpiacról. Indul az olasz is. Megmozdult a nép is, háborogva, zúgva, mint a széltől megkorbácsolt tenger. Ám, e pillanatban kürtszó harsant a várkapu felől, meg­állott a király, megállott az olasz, megállott a nép is: vajon ki jöhet most! S ím, e pillanatban pej paripán vágtat a viadaltér felé egy szőrcsuhás barát. A csuklyája letakarja arcát, csak éppen a szürke bajusza s szakálla látszik. Bal kézben a nagy öklelőrúd, oldalán görbe kard, a kápán lóg szekerce, buzogány. És ballag utána nagy idétlenül, sovány vén gebén a barát fegyver­hordozója. Haj, de furcsa alak! Amint megpillantják, röhögésre fakad a tenger nép. Hiszen volt is min röhögni. Rettentő nagy pajzsot cipelt az atyafi, amegül kikandikált egy rozsdás fejű dárda. A nyeregkápán kétfelől egy-egy szál parittya lógott, akkora kő bennük, mint a fejem. A nyereg mögött nyilak, s az atyafi jobb kezében két meztelen kard. Isten csudája, hogy a vén gebe bírta ezt a szörnyű terhet.

No, volt kacagás, volt élcelődés, míg szegény Bence végigcammogott a tömeg között.

- Hogy adja azt az ócskavasat, bátya? Hát azt a hasadt tekenőt?

De Bence úgy tett, mintha ügyet sem vetne a csúfondárosságra. Próbálta összeszedni, kihúzni magát a régi módra, amikor még ifjú volt, erős volt, de bizony nehezen ment, csak idétlen­kedett szegény feje, s még jobban kacagták. Meg-megrántotta a gebe kantárját, hátha tudna az még délcegen is járni, de haj, ez bizony minden rángatásra megállott. S szakadt a nyakába a csúfondáros szó:

- Vigyázzon, atyafi! Elragadja a paripája!

De Bence büszkén, megvetően hordozza végig tekintetét a sokaságon, szóra sem méltatva kocog tovább, azaz kocogna, ha egyszerre csak meg nem állana lova s hiába biztatja, nem megy az előre. Se jobbra, se balra. Mi baja eshetett a szegény párának? Hátratekint Bence s hát néhány kamasz legény a ló farkába fogódzott: emiatt nem mozdul.

No, de erre Bencét is elhagyta béketűrése, rárivallt a kamaszokra:

- Zsiványok! Léhűtők! Húsz esztendővel elébb próbáltátok volna meg ezt: kirúgta volna a szemetek az én jó paripám! S csak bírnám én is erővel, mint akkor! S csak ne volna rajtam a sok fegyver, megtanítanálak!

Egyéb sem kellett a csürhe népének: repült a kő a pajzsra, döngött, puffogott s Isten tudja, mit nem tesznek a jó öreggel, ha hirtelen meg nem fordul a barát. Nem szólt, csak magasra emelte azt a rettentő nagy öklelőfát: elég volt az. Lett nagy csendesség, halálos csendesség. Minden szem a barátra tapadott. Az pedig perdült egyet a lován, forgott vele körbe-karikába, fel-feldobta a nagy nehéz öklelőfát s kifogta, mint egy könnyű pálcát. Hej, lett csudálkozás, szörnyű álmélkodás! Vajon ki lehet ez a csuda ember?

- Toldi lesz az, nem más - mondja ez is, az is.

- Toldi? Hisz az meghalt! - mondják többen. Egyik-másik még ott is volt a temetésén!

- A Toldi lelke lesz ez! - mondotta valaki. - Kikelt a sírjából!

Kérdi a király is a körülállókat:

- Ki ez az ősz bajnok? Azt mondtátok, hogy Toldi már nem él. Márpedig ez Toldi, vagy szakasztott mása.

Mondotta egy úr a királynak:

- Azt hiszem, felség, nem Toldi ez. Csak ifjú emberben lehet ennyi erő s ekkora tüzesség. A szakáll, a bajusz oda van ragasztva. A csuha is arra való, hogy Toldinak nézzék. Mióta Toldi elment felséged mellől, nem látta őt senki.

Szomorúan nézett maga elé a király.

- Elment, mert küldöttem. Hányszor megbántam azt azóta, hogy elment. Lám, igaza volt neki. Most csakugyan szükség volna két erős karjára!

De ím, megdördült a jó ismerős hang, Toldi hangja! Hej, hogy felvidult a király szíve!

Igen, megdördült, hogy zúgott-búgott belé a levegő.

- Hát mi lesz? Hol az a talián? Azt hiszitek, azért jöttem, hogy lovamat táncoltassam, szőrcsuhámat mutogassam? Vagy elszelelt már a talián országunknak címerével? Oh, hogy meg nem nyílik a föld, hadd nyelné el a csenevész magyart! Gyáva kezetekből elrablák a címert s én járjak fel a sírból, hogy megvédjem, visszaszerezzem nektek, pulyák!?

De a talián ott volt, csak félrehúzódott s ha teheti vala, el is szelelt volna a barát láttára, ám - lesz, ami lesz! - ki kellett, hogy álljon. Összeszedte magát s hetykén szólt a barátra:

- Mit akarsz, vén barát? Talán bizony az életet meguntad?

- Meguntad te! - dörgött Toldi Miklós. - Elhoztam neked az utolsó kenetet.

Mindjárt össze is roppantak szörnyű nagy erővel, rettentő nagy dühvel. Aztán jobbra-balra hajladozik Toldi s nagy ügyesen kikerüli az olasz dárdáját: akkorákat szúr a levegőn az olasz, hogy csakúgy sír, süvölt nyomán a szél.

Szörnyű haragra gerjedett az olasz. Rákiáltott a barátra: - Mit! Hát te még csúfolsz? Nagy öklelőfádat meg sem is mozdítod? Védjed magad!

S hogy újra célt tévesztett a dárdája, nagy hirtelen kardot rántott s megrepeszti a szőrcsuklyát.

Végigzúg a népen az ijedség, de el is ül hamar, mert a csuklya alatt sisak volt, acélsisak: oda se Toldi az ütésnek! Mire Toldi kardot ránt, háromszor csendül meg az olasz kardja a Toldi sisakján, a harmadik vágásra kettészakad a kard. Éppen akkor huzakodott neki Toldi, de hogy látta az olasz baját, visszarántotta kardját s kiáltott Bencének: Kardot neki, szógám!

Hozta Bence a kardot, az olasz markába nyomta s kezdődék most vívás: kard kard ellen, kar kar ellen. Összecsapnak egyszer, összecsapnak kétszer, de egyik sem enged. Megpihennek, újra kezdődik, de az egyik sem tágít. Már Toldi ühmget, nem tetszik a dolog. - Elé, régi erőm! - mormogja magában s harmadik csapással úgy kivágja az olasz kezéből a kardot, hogy az sivítve repült kőhajításnyira s elterült a földön. Ha most félre nem ugrik az olasz, menten fűbe harap. De félreugrott s a nagy nekivágásban szinte lefordult lováról Toldi. Nosza, kapta buzogányát, az olaszhoz lódította, de megint kikerülte a halált: meghúzódván lova nyaka mögött. Akkor aztán nagy hirtelen visszafordul, rettentő dühvel vágtat Toldinak, el akarja gázolni a lovával! Hiszen ha az olyan könnyű volna! Látja Toldi az olasz szándékát, a nagy öklelőfát a ló szügyének feszíti, s ím, e pillanatban hanyattesik a ló gazdájával együtt.

Most leugrott Toldi a lováról, a király kegyelmet kiált, de Toldi nem hallja, pokolba küldi az olaszt, aztán újra lóra pattan s nagy sebesen elnyargal.

Torkán akadt a szó az embereknek, egy-két pillanatig szájtátva néztek a nyargaló barát után, aztán egyszerre százan, ezren meg ezren beszéltek, kiabáltak összevissza.

- Ki volt? Ember volt vagy ördög? Miért nyargalt el? Miért nem mutatja magát a királynak? Miféle ember, hogy nem kell neki jutalom?

Bántja a dolog a királyt is erősen. Int egy hírnöknek, mond neki valamit, az kiáll a viadaltér közepére s kikiáltja: Aki az öreg vitézt ismeri, álljon elé s illő jutalmát kapja a királytól.

Elé is állott mindjárt az az ifjú vitéz (Pósafalvi János volt a neve), aki Toldit viadalra hívta s mondá:

- Felséges királyom, én ismerem az öreg vitézt. Én vittem hírt neki, hogy idegen vitéz kezébe került országunk címere. Esküszöm, felség, Toldi Miklós volt ez a vitéz.

No, kapott is Pósafalvi János mindjárt két nemes telket ajándékba s egyben a király rendelé az uraknak, hogy mindjárt menjenek utána, hívják vissza Toldit.

Nosza, mindjárt lóra kerekedtek az urak, elvágtattak Toldi után. De bezzeg özönlött a nép is gyalogszerrel: nem várhatták, míg visszahozzák vitéz Toldi Miklóst. Látni akarták, mielébb látni a világhíres vitézt.