| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Benedek Elek Toldi Miklós IntraText CT - Text |
|
|
|
Toldi halálaMár a Rákosmezején járt Toldi, lovát itt megcsendesítette, lassan ballagott előre, mintha érezte volna a ló is, hogy gazdája szívét nehéz bánat nyomja. - Lám, lám, nem ismert meg - dohogott magában a vénember. - Bezzeg megismert, mikor védtem két erős karommal! Hej, király, király! Vagy talán azt várta, hogy lábához boruljak? Kegyelmet kérjek, mert jó tanácsot adtam? Nem volt-e igazam? Elpusztult a magyar, elcsenevészedett. Volt-e csak egy vitéz, aki visszavívja az ország címerét? Hová lettek a régi, daliás vitézek? Könnybe borult az öregember szeme. De jó, hogy a szél homokot kavart fel: ráfoghatta, hogy attól könnyedzik. - Azt hiszed, hogy sírok? - fordult Bencéhez, ki búsan kocogott mellette. - Nem ismert meg senki? Hát nem ismertek meg. Ne is ismerjenek. Gyerünk, öreg szógám. Otthon a mi helyünk. Aztán el ne felejtsd: oda temess engem. Aztán el ne felejtsd: az az ásónyél lesz a sírom fejfája! - Oh, drága nagyuram... Nem tudta folytatni a hűséges cseléd: zokogásba fulladott a szava. De nini, mi történt! Kerekedett Pest felől szörnyű nagy porfelleg. Vágtatva-vágtatnak király emberei, utánok hömpölyög tenger nagy sokaság. - Toldi! Toldi! Állj meg! Fordulj meg! Sok ezer torok kiáltja, zúg-búg a levegő. Aztán egyszerre csak elejbe kerülnek, közrefogják, elállják az útját s kiválik a csapatból egy, megállítja Toldit s mondja, amint következik: - Állj meg, Toldi Miklós! A királytól jövök, ki téged köszöntet. Nem haragszik ő rád, te se haragudjál. Azt hitte, meghaltál, máskülönben rég küld vala érted. Jere vissza, Toldi. Vár a király kegyelemmel, régi barátsággal. - Régi barátsággal - motyogja magában, s szeme könnybe lábad. - Az volt, az, barátom, suttogja magának az ősz hajú vitéz. Ifjú vala ő is, ifjú valék én is... - No, add a kezedet, hogy visszajössz, lovag! - Visszamegyek - mondta Toldi. - Király parancsolja, hát vissza kell mennem. Ámbátor én nem vagyok már odavaló. Ott az ifjak engem tán meg is csúfolnak... Mindegy: megyek. Király parancsolja. Hej, lett erre öröm! A nagy sokaság lelkes vivátot kiáltott, lengették a kalapjukat, majd leszedték lováról Toldit: vállukon akarták vinni a király elé. S no, nézz oda: milyen nagy becsületje van most Bencének is. Körülfogják, hízelkednek, mindenképpen jóvá akarák tenni, hogy cudarul kicsúfolták. Még fel is emelték a vén gebéjével, hogy lássa mindenki: ihol, a hű Bence, Toldi vén dárdása! Hát, azt senki ne csudálja, hogy a vén Bence nyomban elfeledte a mai csúfságot s boldogan törülgette a szemét. No lám, no lám, kisütött az igazság napja. De még azt se csudálja senki, hogy Toldinak is megszűnt lelke háborgása, meg-megvillant a mosolygás az ősz bajusz alatt, láttára a nagy örömnek, láttára a tenger népnek, mely hömpölygött előtte, utána, körötte s mind azt kiabálta: Vivát Toldi! Vivát! Hát még Pesten, uramfia, mi volt! Egymás fején, hátán állottak a népek az utcákon végig, merre elhaladtak. Az utcákon? Álltak bizony a házak tetején is, még a kéményen is, onnét nézték, csudálták világhíres Toldi Miklóst, aki a sírjából kelt ki, hogy megmentse a magyar becsületet! Hullott a virág lova lába elé, fejére, mint a záporeső: virágba borítva ért Buda várába, honnét három esztendővel elébb csüggedten, keseredetten támolygott el - haza, Nagyfaluba, meghalni... Merthogy csuha volt rajta, nem ment egyenest a király színe elé (Pedig de türelmetlen várta a király!), hanem ment az ő kicsi budai házába. Úgy volt ott minden, ahogyan három esztendeje hagyta. Ott üldögélt a kapuban a házőrző varga (Hej, de vén legény lett az is! ), nagy üggyel-bajjal kaput nyitott, a lovakat istállóba kötötték (Volt ott széna, zab elegendő, mind megvolt, amit itt hagytak!), aztán csikordult az ajtó rozsdás zára s Toldi belépett a rég nem látott házba. Ott lógtak körös-körül a falon régi kedves fegyverei. Haj, de kikezdette a rozsda valamennyit! - Bence fiam, látod? Lesz itt dolga két öreg kezednek. Fényesre súrolod, ragyogó fényesre! Most megfordult az ódon szekrénynek (De cudarul megliggatta a szú!), onnét elévevé mentéjét: Nesze, szógám, porold ki egy kisnyég! De beletedd az ujjába a kurta buzogányt. Tudod, hogy nem járok anélkül az utcán! Ledobta a csuhát, a sisakot, acélinget s kevés idő múltán a régi daliás levente lett az öreg Toldiból. Megfeszült a dolmány daliás termetén: az volt újra, ami régen. Hogyha a nap látja, az is megcsudálja. - Mostan pedig megyek az én királyomhoz! Hallod, Bence? Megyek. Te meg súrold addig az én fegyveremet. Hadd ragyogjon újra, ne marja a rozsda. Ád még nekem életet az Isten s lesz alkalom megmutatnom: Toldi most is Toldi! Azzal kifordult az ajtón, s hogy a bámészkodó sokaság ne követhesse, a hátulsó kapun ment ki, úgy haladott délcegen, nemes büszkén a királyhoz, aki várta, türelmetlen várta legnagyobb vitézét, leghívebb emberét. Ihol, már föl is ért Toldi a király házába, a ragyogó fényes palotába. De míg a király elé jut, sok szobán kell átalhaladnia. S amerre megy, mindenütt lábatlankodnak az apródok, a nagy úri csemeték. Léháskodnak, ihognak-vihognak, pajkos nótákat dalolnak s ím, mit kell hallania az öreg vitéznek: éppen most dalolnak egy csúfondáros nótát. Csúfondáros nótát, mit róla szereztek! Róla, róla, Toldi Miklósról! S hogy vége volt a csúfondáros nótának, lett nagy kacagás, biztatták a lantost: kezdje újra. Fújja el még egyszer! Abban a pillanatban lépett be Toldi. A nóta megakadt, a lantos torkán akadt, de az úrfiak benne voltak a nagy jókedvben, nekibátorodtak s ha már a nótát másodszor nem hallhatták, csúfolódó szavakat röppentgettek az öreg vitéz felé. Mondta egyik, orrát fintorítva: - Piha! Milyen penészszagot érzek! A másik azt mondta: - Ihol a vén molnár! Hol a liszt, öreg? A fejeden hozod? S még ez sem volt elég, háta mögé kerekedtek, s újra kezdték a csúfondáros nótát. Hej, rettentő haragra gerjedett Toldi! Nagy hirtelen kirántotta menteujjából a rövid nyelű buzogányt, nem nézi, merre üt, kit talál, csak üt-vág, hullanak az apródok, mint a kéve. Három apród menten kiadta a lelkét, a többi nyögött, jajgatott, ordított, hogy csak úgy zengett, zúgott a palota. De Toldi nem látott; nem hallott, berohant a királyhoz. Szeme vérben forgott, széles melle zihált, s mennydörögve mondta a királynak, ki elképedve állott, nem tudván, mi történt: - Király, ha nem nézném vitézi voltomat, a fejedhez verném héttollú botomat! Másszor megfeddenéd apró kölykeidet, hogy ne csúfolnák vitéz vén fejemet! Fölemelte buzogányát, rettentően megsuhogtatá, aztán a becsődült udvari népen keresztülgázolva, esze nélkül rohant le a palotából. A király csak állott, állott, a bámulattól megmeredten, még nem tudja, mi történt. Megmondták. Egyszerre tízen is beszélnek. Most már magához tér a király. Borzadva látja a szörnyű pusztítást. - El kell fogni! Halál reá! - kiált a király. Mire a király emberei Toldi házához értek, otthon volt már Toldi: szinte beesett az ajtón. Ott lecsapta buzogányát az asztalra, úgy lecsapta, hogy beszakadt az asztal - hej, szegény Toldi Miklós! Ez vala az utolsó erőd! Dereka megroppant, szeme vérben fogott, halántékán az erek vastagra dagadtak, térde roskadozott, s ha Bence hirtelen meg nem öleli, tehetetlenül terül el a szobának földjén. Támolyogva lépett egyet-kettőt a hű szolga karján s lezuhant a medvebőrös ágyra. - Ó, drága nagyuram - kapkod szegény Bence -, mi történt, mi baja? Megcsömörlött talán? Feje fáj? Hideg leli talán? Oh, szóljon nagyuram. Tudom én az orvosságát a csömörnek, a hideglelésnek. Bort melegítek, jól megborsozva. Máskor is meggyógyult attól tekigyelmed. Megszólalt Toldi, halkan, félsuttogva: - Hagyjad, fiam, hagyjad. Az én bajomnak nincsen orvossága. Lejárt az én órám. Ne felejtsd: oda temess. Ne felejtsd, az ásónyél... Oh, jaj, ezt már sírás nélkül nem állta meg Bence. Látja, el nem tagadhatja, homályosul a gazdája szeme. Nincs már itten mentség. S meg sem halhat csendben. Kívülről hallatszik szörnyű éktelen zaj. - Mit történt? - Rettentő! - Igazán? - Úgy van, úgy. - Gyilkolt!? - Hármat ölt meg! - S hányat vert véresre! Nyílik az ajtó, belép a testőrök hadnagya s harsányan kiáltja: - A király nevében! Toldi Miklós, kövess! De egyszerre ellágyul a hadnagy hangja, megpillantván Toldit. Odalépett, föléje hajlott, könnye is kicsordult. - Oh, te derék vitéz! Mért, hogy engem küldtek e szomorú tisztre! Nem, nem! Visszamegyek, a szószólód leszek... Fölemelte szemét lassan, nagy nehezen a haldokló vitéz s szólt szaggatottan, alig hallhatóan: - Mondd meg királyodnak, csak egy órát kérek. Aztán önként megyek az én börtönömbe. Futva-futott a hadnagy, jelentette a királynak: Uram, királyom, Toldi Miklós halállal vívódik. Az az ő kérése, utolsó kérése: csak egy órát hagyja őt szabadnak, önként megyen az ő börtönébe... - Halállal vívódik! Oh, derék bajnokom! Nem, nem engedem, hogy gyalázatban haljon! Ezt mondá a király s nem volt maradása. Sietve-sietett a Toldi házába. Szinte nesztelenül lép az ágya mellé. Halkan megszólítja: - Toldi. Felnyílt a haldokló szeme az ismerős szóra s révedezve nézett a királyra. - Hát nem ismersz engem? Lajos vagyok. Régi jó barátod. Lajos, nem a király. Oh, add a kezedet. Ne váljunk haragban. Megmozdula erre a haldokló vitéz. Hidegülő kezét nyújtja a királynak. S megszólala, mondván csendesen, szaggatva: - A király... a király... Lajos... a jó barát. Az én jó barátom. Ugye, megbocsátasz? Zsémbes voltam... de a szívem... ha vétkeztem, meglakoltam. Érzem halálomat. Keveset szólhatok. Ezt a hű cselédet reád bízom. Reád. Ezt s a magyar népet... szeresd, de a kérgét ne faragd le róla. Ha le nem faragják, nehezebben törik... Itt elakadt szava s egy nagy sóhajtással feje lehanyatlott. - Oh, hű barátom te, legnagyobb vitézem! - mondá Lajos, szeme könnybe lábadt - ugye, te is megbocsátasz nekem? Hű szolgádat ne féltsd. Lesz őreá gondom. A magyar népre is. Hisz mindig szerettem a hű magyar népet. Erejét, hatalmát folyton csak neveltem. Hogyha nyesegettem népem durvaságát, szeretetből tettem... Ugye, abból tettem? Gyenge szorítást érez kezén a király: ez a felelet. Aztán kihull kezéből a hideg kéz. Meghalt Toldi. A legnagyobb vitéz. Világhíres bajnok. Magyar vitézségnek, magyar becsületnek hatalmas oszlopa. Zokogás veri fel a kis szoba csendjét. A hű szolga zokog. Sűrű könnycsepp hull le Lajos király arcán, keze összekulcsolódik: csendes imát rebeg. - Én temettetem el - mondotta a király s mélyen megindultan hagyá el a házat. És hozának koporsót, vaskoporsót, Toldihoz illőt: abba fekteték. És indula még az este a gyászoló menet: tenger nagy sokaság. Égen mennyi csillag, annyi fáklya lobog a koporsó után. Így kísérik Rákosmezejéig. Ott a fáklyák kialusznak, csendben, néma fájdalomban visszafordul a szomorú gyülekezet. Csak négy fáklya világít a halotti szekér mellett: így halad lassan, döcögve a sötét éjszakában, Nagyfalu felé. Ahol megásva már a sír. Várja a lakóját. Lefektetik szépen. Elföldelik csendben. Aztán feldomborítják magasra, magasra.
.oOo.
|
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |