|
Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicsõ
Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már,
Fájdalmim érzékeny tanúja!
Verd
el az ég szomorú homályát.
Távúl hazámtól; messze vidék sovány
Határit õrzõ vad havasok között;
S felhõkig-érõ durva fogház
Rejtekibõl
az egekre nézvén,
Óhajtva várom megjelenésedet. -
És íme! jõnek kellemetes szelíd
Súgárid... Üdvöz légy, kegyes
hold!
Könyveim
árja között elázva
Áldlak, s köszöntlek. Csak te tudod nyögõ
Szívem keservét; ah! egyedül te vagy
Még, a ki most is szánakodva
Nézsz
le reám, s panaszimra hallgatsz.
Ím, elhaladván útja felét az éj,
Némulva fekszik s szendereg a világ.
Ím, nyugszik a természet is
már,
S
nyúgoszik õvele minden állat.
Szárnyára kelvén, széjjel uralkodik
A csendes álom: fekve pihenteti
Földünknek elfáradt lakossit,
hogy
kifogyott erejek megadja.
Ah! elkerûl, és messze hagy engemet...
Sajnálja tõlem balzsama cseppjeit.
Csak boldogokhoz mégyen; és azt
Nézi,
hová siet a szerencse.
Elcsendesedtek társaim is, setét
Szurdékaikban: nem merik átkozott
Órában épült zárhelyünknek
Felfakadó
panaszos nyögéssel
Mély hallgatását félbeszakasztani.
Elcsendesedtek, - mint amaz óriás
Kõszikla-barlangjában a bölcs
S
bátor Ulissz követõi hajdan.
(Kik vagytok ah! s mely mostoha sors
kemény
Tetszése kéntet títeket itt velem
Szenvedni? Melly isten haragja,
Melly
vak eset hoza minket öszve?)
Búsongva szállong ablakaink körül
A bújdosó szél; s terjedezõ hajam
Fürtét az arcámon lefüggõ
Könybe
keverve, tovább kovályog.
Így csak te vagy még, csak te vagy, a
kinek
Mondhassa vérzõ szíve gyötrelmeit
E szenvedõ, kit sorsa kínos
Terhe
alatt elepedve szemlélsz.
Mit látok? Itt hagysz újra te is? Kegyes
Vígasztalóm! itt hagysz-e te is megint?...
Kell menned ah! s nem tarthatod meg
Gyors
kerekét sietõ kocsidnak.
Folytasd, szelíd hold,
pályafutásodat;
Enyhítsd nememnek bánatos éjjelét.
Tûrj, halhatatlan lélek! Eljõ
Néked
is a kiszabott idõ; tûrj,
Míg földi pályád végihez érkezel.
Vesd félre már bús gondjaidat, s remélj.
Ismér az ég!... Megszán, s
kiszólít
E
hazug és csapodár világból.
(1795)
|