|
”Lehelletem elfogy, napjaim megrövidültek,
és
csak a koporsóm vagyon hátra.”
Jób, XVII. rész.
(KÁLDI)
I.
Elmém veszélyes andalgásiból
Magamba térvén, s zárhelyem
Ezernyi könyveimmel áztatott
Porába hajtván térdemet,
Némán imádva tisztelem
Mennyei nagy felségedet!
Leborulva csudálom
Megfoghatatlan bölcs tetszésedet!
Mert látom, érzem, hogy tilos felérni:
„Honnan, s miért van ennyi rossz?
Mért szenved így a jámbor erkölcs?
S mért gyõzedelmes a gonosz?”
S hozzád emelvén újolag
Lánctól törõdött két kezem,
S nedves homályban lábbogó,
Halálra vált, bús képemet,
Elõdbe terjesztem - ne vesd meg, ó Uram! -
Elõdbe terjesztem szokott kérésemet,
Halld meg keserve tengerének mélyibõl
Hozzád kiáltó lelkemet!
Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényibõl
Bocsásd fejemre csak egy súgárodat!
Ne hagyd el, ó Irgalmazó!
Ne hagyd el alkotmányodat.
Ne hagyj el engem,
Ó én Teremtõm! én Atyám! Oltalmazóm!
Én egy Uram!
Egy Istenem!
II.
Úgy van; megint köny nedvesíti képemet!
Megint megáradott
Szívemnek elszikkadt ere!
Megszánta már, megszánta bágyadt lelkemet
Az Úr kegyelme; s irgalom-pálcája íme
A kõsziklából bõ vizet vere!
Oszoljatok,
Szívemnek öldöklõ fájdalmai!
Szakadjatok,
Ti nem remélt örömömnek édes árjai!
Szakadjatok; s a szenvedõk kegyes
Vígasztalójának hálákat adjatok!
Zengd, halhatatlan lélek,
Zengd Alkotód dicséretét!
Serkenj, te bús, te gyászos elme,
Serkenj fel, és vígadva hagyd el ezt
A síralom helyének durva rejtekét!
(Nem tiltja szárnyaid szabad repûletét,
Nem tiltja senki meg neked.)
Repülj fel régi hazád boldog határihoz,
Túl a setétlõ fellegek útjain
A halhatatlanok dicsõ hajlékihoz!
Úgy zengjed, úgy hirdesd
Örvendezõ víg éneked
Legszebb s legérezettebb hangjain:
Mely jó az Úr! s mi nagy
Az Õ kegyelme
A földnek elhagyott lakossihoz!
Serkenjetek fel tí is,
S jertek ma mindnyájan,
Ti lelkes és lelketlen állatok!
Jertek, s örök vígasztalómnak
Most énvelem forró hálákat adjatok!
Derülj ki, nap!... Vídulva zúgj,
Te gyászos õsz komor szele!
Völgynek sebes folyója, zúgj!
Partok, zuhogjatok vele!
Ti halmok! erdõk! égbe-nyúlt
Szálas fenyõk! harsogva döngjetek!
Kõszikla-bércek! béborult
Havas tetõk! bömbölve rengjetek!
Ti is, kiket szívem nyögésitõl
Hangozni megszoktattalak,
Kínos keserveimnek gõzitõl
Elnedvesült bús kõfalak!
Jertek, s magasztaló dicséretimre most
Új hangokon felelve zengjetek!
*
De mit cselekszem?
Ah! mit cselekszem, így unszolván títeket?
Mire kérem én
A tí segedelmeteket?
Mit, mit tehettek tí,
Ó értelem nélkül szûkölködõ,
Érezni nem tudó,
Lelketlen állatok?
Mik vagytok tí,
Hogy énvelem hálákat adjatok?
Hogy az Úrnak énvelem
Illõ dicséretet mondhassatok?
És ki vagyok én! hogy Tégedet
Méltán dicsérjelek?
Hogy Tégedet, Mindenható!
Dicsérni merjelek?
Én, por! veszendõ féreg! és dicsérjem a Te
Nevezhetetlen,
Gondolhatatlan,
Isteni-nagy felségedet?
Én, Téged! ó Te, aki vagy!
Téged, ki mindenkor valál!
És lenni fogsz
Szünetlenûl!
Borulj homályaidba, gyarló, véges elme!
Némulva áldjad,
Némulva rettegd és imádjad
Az Örökkévalót!
Hogy el ne vessz merész repûletidben!
Hogy el ne hagyjon illy örvényeidben!
Bár véghetetlen! ámbár isteni
Az õ kegyelme!
(1795)
|