|
(Don
Juan Melendez Valdez. SPANYOL POÉTA)
Imhol ma is (hajh, még ma is!) egy rabi,
S a régen elmúlt ostoba századok
Szívfagylaló bús éjjelén költ
Vak
babonának igája nyomja;
Mely képtelen rút szörnyeteg, isszonyú
Fejét egekben, lábait a pokol
Mélységiben rejtvén, kegyetlen
Isteninek
buta mennykövével
Rettenti. Reszketsz, megcsalatott szegény!
Terhedre szolgál életed ösztöne;
S mely a baromtól Alkotódhoz
Felvisz,
az ész, fene kín gyanánt van.
Nincs már hazád; nincs, nincs
menedékhelyed
Már néked: ég, föld ellened esküdött.
Láttadra eggyütt cimborálnak
Nagyjaid
ál fejedelmeidnek
Rabságra termett szolga tanácsival,
Hogy, pártfogóid tûzzel emésztve, ne
Légyen, ki fertelmes nadályid
Véred-erét
kiszopó fogától
Megmentsen. Ó! kit lenni hisz és imád
E szenvedõ szív, Mindenek Atyja te!
Elnézed ezt? vagy költemény
csak
Lételed?
agyszülemény? hiú váz?
S mi vagy te, Erkölcs? nem csupa név, üres
Szó, hang?... Igazság! balgatagok süket
Bálványa?... Természet! hol a
te
Isteni
rended, örök hatalmad?...
Harcolva szerzett birtokiból gonosz
Mesterkedéssel végre kiforgaták,
Szentségtörõ kézzel kiirtván
Mindazokat,
kiket a szabadság
S édes hazájok szívreható szava
Zászlója mellõl el nem ereszt vala.
Elhagytad õket, vak s bolondul
Játszadozó
csapodár szerencse!
Elhagytad õket. Pártos az õ nevek
Vesztekre térült korcs maradék elõtt;
Mert úgy nevelték, úgy taníták
E
csapodár idegen bitanglók,
Kik hív vitézink csontjaiból emelt,
Ezer halállal támogatott, kevély
Székjekben ülvén, onnan osztják
Szégyenes
érdeme csúf jutalmát.
(1800 körül)
|