|
(A
mester és a tanítvány.)
Fõ díjra vágysz: a cél magas;
Szûk és kemény az út.
Érzed, tudod, mi jó? mi
rossz?
Érzed, mi szép? mi rút?
Adott az ég oly oktatót,
Oly hû s kegyes vezért,
Amillyen nélkül senki még
Tárgyához el nem ért?
Érezd, ifjú! s tanuld ma már,
(A múzsa megtanít!)
Embert s mûvészt naggyá mi tesz,
Mi halhatatlanít.
Nem hallgatván az oskolák
Hiú tetszéseit,
Kövesd az ész s tapasztalás
Örök törvényeit;
Kövesd saját indúlatid
Szentebb hevûletét,
S elméd önként fellengezõ
Szabad repûletét.
Emelkedjél fel szárnyain
Az ég hajlékihoz,
S a hit, remény és képzelet
Végsõ határihoz.
Keresd, imádd az Alkotót
Hatalma székiben;
Szemléld, csudáld munkáiban,
S munkái rendiben
Vizsgáld az élet s társaság
Ezernyi titkait.
Tanuld nemed, néped, s
hazád
Viszontagságait.
Járd öszve századink sorát,
A régi s új idõt, -
S tiszteld, magasztald mindenütt
A jót, nagyot, dicsõt!
Buzgón ohajtván nemzeted
Díszét, igaz javát,
Halljad Mohácsnál nyúgovó
Õsink intõ szavát.
Állj meg kipusztult váraink
Bús omladékain:
Ültess borostyánt bajnokink
Gyöplepte halmain;
Hogy, akik édes honjokért
Ott sírba dõltenek,
Örökre minden hû magyar
Szívében éljenek!
Ébreszd, tanítsd az elfajult,
A gyáva, büszke, rest,
S más érdemével kérkedõ
Sok nemtelen nemest;
Ki, nem tekintvén, hol s mikor
És melly idõben él,
Dõzsölve tölti napjait,
S barom gyanánt henyél.
Ha víg öröm, ha szebb remény
Gerjeszti kedvedet;
Ha bú, ha gond és fájdalom
Epeszti lelkedet:
Fogd lantodat; verd! s eggyesítsd
Igéddel hangjait,
S öntsd új dalokba felhevült
Érzésid árjait.
Zengj, énekelj, mint a madár,
Mely hegyre völgyre száll,
S csak szíve titkos ösztönét
Követve hangicsál.
(1820-as évek.)
|