A magyar író

„Mint égõ fáklya, mely setétben lángol,
S magát megemésztve másoknak világol.” -
Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,
S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,
Mint oszlik az elmék éjjeli homályja:
Õ, (noha van máris, ki szívbõl dicséri,
S hogy jót akart és tett, nyilván megisméri),
Saját érdemében lelvén fõ jutalmát,
Népe jobb részében veti bizodalmát;
S reményli, hogy Árpád igaz maradéki
Hív fáradozásit megköszönik néki.

(1820-as évek.)