|
...Fortunae te responsare superbae
Liberum et erectum, praesens hortatur et aptat.
HORATIUS
Van, van az embernek léte fõ végére
Oly jó kalauza, bizonyos vezére,
Melynek súgallását ha híven hallgatja,
Kiszabott ösvényét bátran folytathatja.
Nagy alkotójának tévén bölcs kegyelme,
Hogy a fellyebbezõ nyughatatlan elme,
Bármint erõlködjék, azt által ne lássa,
Aminek nem szükség s nem használ tudása:
Távozzék bûnétõl a vakmerõségnek,
Tartsa meg törvényét az emberiségnek,
S határban maradván józan tudománnya,
Ura tetszésének okát ne kívánja, -
Hogy, fel nem érhetvén, amit istenének
Örök végzései homályba rejtének,
Ha balgatagságát végre tapasztalja,
Büszke gyarlósága szégyenét ne vallja!
De tudván, hogy tilos körébõl kitérni,
S halandónak az ég titkaihoz férni,
Tanulja voltakép magát megismérni,
S tetteit, szándékit erejéhez mérni!
Szívének érzése, s eszének világa,
S mind jóra, mind rosszra, teljes szabadsága,
Mely már itt a földnek porából felvészi,
S a menny lakosihoz hasonlóvá tészi; -
Elméjének olyan csuda tehetsége,
Melynek határt nem vet a föld kereksége,
Egek magassága, pokolnak mélysége,
S nap, hold, és csillagok szörnyû messzesége; -
Oly kedvére képzõ s alkotó hatalma,
Melynek napról napra terjed birodalma,...
Mely idõn s halálon gyõzedelmet vehet,
S századok után is mindenha jót tehet; -
Belsõ szent tüzének vígasztaló fénye,
S szebb jövendõjének serkentõ reménye,
Mely a hív küszködõt pálmával biztatja,
Sírjáig késéri, s még ott sem hagyhatja,
Még ott is a jóknak jutalmát ígéri,
S a szenvedõk atyját irgalomra kéri: -
E z e k a nagy égnek oly fõbb ajándéki,
Melyeknél szebbeket nem adhata néki;
S melyekkel ha mindég józanul, bölcsen él,
Lelkében nyúgalmat, s kedvet lel istennél!
Jó vagy rossz tettei következésében,
Végbe-vitt szándéki megért gyümölcsében,
S önmagában lévén elsõ fizetése,
(Érdeme jutalma, s bûne büntetése):
Saját választása s elszánt akaratja
Égig emelheti, s földig alázhatja, -
Égig! az istenség örök trónusáig;
S földig, a baromnak veszendõ poráig!
Miért mit válasszon, s mire légyen gondja,
Azt szíve s elméje világosan mondja.
E két vezér s bíró szoros egyessége,
Földi boldogsága kívánt teljessége;
S viszont ezek visszás békételensége,
Élte legfõbb átka, s szerencsétlensége!
Míglen e kettõnek egyezõ szózatja
Serkenti, pályáját bízvást folytathatja;
S valamíg azt híven követi, hallgatja,
Gyõzedelme díját bizonnyal várhatja.
Sõt így lehet már itt annak igaz képe,
Kit imádva tisztel a föld minden népe;
Ki, lételre hozván, szabadon alkotta,
S annyi lelki jóval ingyen megáldotta;
S aki, (vizsgálója szíve rejtekének
S egy bírája lévén minden ösztönének),
Ámbár, hogy láttassa hitének erejét,
Néha rábocsátja késértõ vesszejét,
Sem erõtlenségét s baját nem felejti,
Sem bánatos lelkét kétségbe nem ejti:
Míg maga, követvén vezérlõ csillagát
S bízván istenében, - el nem hagyja magát!
Belsejébe lévén beírva törvénye,
Nem csal bizodalma, nem csalhat reménye;
Ha szándékit ahhoz úgy alkalmaztatja,
Hogy szebb érzésivel egyez akaratja,
Mert, ha tévedne is a homályos elme,
Szín-okokra nézve hibázván értelme:
Nem téved a szívnek tiszta gerjedelme,
S csak jóhoz, csak széphez vonszó hív szerelme;
Nem téved ösztöne lelke vágyásának,
S útmutató fénye hite világának -
E jele s záloga fõbb származásának,
S jövendõbéli szebb, boldogabb sorsának!
Ezt kövesd, ettõl függj. Mert
szerencsétlenné
Tehet ugyan téged ama vak istenné,
Akinek változó kényes akaratja
Ügyetek szüntelen keveri, forgatja, -
Õ! ki, bár mosolyog és kedvezni látszik,
Mindenha csalárdul s kegyetlenül játszik;
Száz jámbort eltapod, míg egyet felemel;
S háborút viselvén mindég az érdemmel,
Ha kinek ma méltán legszebb koszorút fûz,
Holnap talán abból legnagyobb csúfot ûz!
Õ szerencsétlenné tehet ugyan téged,
Gonoszul megcsalván minden reménységed,
De boldogtalanná - csak úgy s akkor tehet,
Ha szíved hív tanúd s pártfogód nem lehet!
Míg ennek nem vádol titkos érzeménye,
S biztatván jövendõd éltetõ reménye,
Hited szent lángjának el nem borul fénye:
Nem árthat a balsors üldözõ vad kénye, -
Mely, bár ha testedet gyötri, sanyargatja,
Bár elméd nyúgalmát egyre háborgatja,
S szíved kínokkal késérti, szaggatja,...
Lelked méltóságát meg nem alázhatja.
Úgy van. Akit az ész vezet súgárával,
S egyezvén szívének szebb indulatjával,
A jó lelk’ isméret fedez paizsával, -
Feltehet a világ s pokol hatalmával!
Vele lévén mindég s mindenütt istene,
Mind a kettõ mérge sem lehet ellene.
Mert - láncra, tömlöcre, halálra vethetik,
De bátor nagy lelkét meg nem rettenthetik;
Mely, végére jutván a földi pályának,
S lakosa lehetvén mennyei honjának,
Szárnya szabad reptét az égnek intézi,
S ellenségi dühét mosolyogva nézi.
Így a királyi sas, kõszikla-fészkében,
Tudván, üldözõje mit forral szívében,
Míg ez, halálos csõt forgatván kezében,
Incselkedve lappang a fák rejtekében,
Kirepül! s felhatván a magas egekre,
Nemes büszkeséggel tekint a völgyekre;
S míg más gyáva madár - itt sövényen cseveg,
Ott, eledelt lesvén, mocsár felett leveg,
Vagy odvak s barlangok homályának örül, -
Õ szabadon kering s vígad a nap körül.
Légyen, hogy a rossznak gyõz gonosz
hatalma,
S a jámbor-igaznak ritkán van oltalma;
Légyen, hogy jótettét itt bér nem követi,
Sõt gyakran a világ bûn gyanánt bünteti;
S hogy jövendõjét is a sír túlsó partja
Sûrû ködbe rejti, s elfedezve tartja:
Van isten! van! s látja mindent-látó szeme,
Mint tûr, miként szenved, s mely bért vesz érdeme!
Él a magasságban a jók kegyes atyja,
Ki bánatos lelkét megvígasztalhatja!
Él õ! ki jutalmát bõven megadhatja,
S hitét, bizodalmát nem csalatkoztatja!
S van itt is bírája, van itélõ-széki,
Mely még igazságot szolgáltathat néki.
Eljöhet majd egykor az itélet napja,
S bosszút állhat Klió bátor és bölcs papja:
Ki, látván az álnok bûnös diadalmát,
S felfogván a jámbor elhagyott oltalmát,
Míg amannak átkot s szégyent mond fejére,
A hív szenvedõnek új fényt hoz nevére, -
Hogy áldás (erkölcse földi végsõ bére)
S dicsõség kövesse nyúgalma helyére!
(1820-as évek)
|