|
Kisfaludi
- Hímfihez
(1808.)
Legszebb indulatink tudós gerjesztõje,
Hazám dicsõ fia, kedves éneklõje!
Te, ki nemes lelked vonszó erejével
S érzékeny nagy szíved szelíd erkölcsével
Szívemet már akkor magadévá tetted,
Mikor elméd szárnyát alig emelhetted;
Te, ki rég kikelvén Márs vérmezejére,
Királyod személye s ügye védelmére,
S ezernyi bajt, veszélyt, inséget, fogságot
Tûrvén, míg elnyernéd a zöld olajágot,
(Melyet majd, vitézi pályádnak díjában,
Örömmel áldoznál hazád templomában),
Kettõs koszorúval jövél meg végtére
Édes eleidnek kies lakhelyére, -
Hol most, a szent béke csendes kebelében
Pihenvén, érdemid jutalma fejében,
Ámor s Hymen ritka szép szövetségében
Mint kis isten úgy élsz Lízád hív ölében; -
Te! ki, fel-felhatván Apolló halmára,
S tekintvén Európa változó sorsára,
Sírva nézsz - Majd Mohács térjére s Várnára,
Majd kétes jövendõnk dörgõ homályára,
S egyeztetvén lantod Kéri bús lantjával,
Szívünket szaggatod szíved fájdalmával,
Míg, fõbb célra intvén a költõi karnak,
Új fényt, új csillagot mutatsz a magyarnak;
Sándor! Ossziánom boldog örökösse!
Jövel, hogy barátod veled közölhesse,
Amit e vad idõk zavaros folytában
Múzsája súgallott egy titkos órában.
Jer, halljad bús hangját kesergõ lantjának,
S vedd e kis zálogát hív barátságának!
|