|
A
mohácsi ütközet elõtt.
Tunc
etiam fatis aperit Cassandra futuris
Ora, dei iussu non unquam credita Teucris.
VIRGILIUS
Éj vala, s szinte már egyre járt az óra,
Midõn, jövendõnket vevén gondolóra,
S mély magánosságom setét rejtekében
Bágyadva tünõdvén szívem keservében,
Egyszerre hajlékom önként megrendülni
Érzem, és szokatlan új fénybe merülni, -
Melynek alig terjed elsõ víg súgárja,
(Magától megnyílván az ajtómnak zárja),
Már a jó kenetek illatinak árja
Az egész levegõt hirtelen eljárja.
Míg elálmélkodva magamban vizsgálom,
Valóság-e mindez, vagy pedig csak álom?
Íme! mintegy újra fel kezdvén serkenni,
Egy isteni szûzet látok megjelenni.
Belép, reám tekint, s ágyam ellenében
Megáll; arany lantot tartván bal kezében.
Égi származását egész ábrázatja,
Termete, ruhája, s járása mutatja.
Tündöklik a fején csillagos pártája,
Líliom- s rózsaszínt halad két arcája.
Fennkölt homlokának emeli felségét
S szebbíti képének ragyogó szépségét
Rengõ hajfürtinek lebegõ homálya,
Mely nyakát s vállait körülfolydogálja.
De mély fájdalom ül szeme kék egében,
S gyötrõ gond fellegzik bús tekéntetében;
S szomorúan lendül lantjának szózatja -
Melynek majd húrjain hókezét nyugtatja,
Majd szívet olvasztó lassú mély hangjával
Jelenti, mint szenved, s küszködik magával!
Így áll, így tünõdik; s valamint a nyári
Felkelõ hold, melynek gyönyörû súgári
Az éj homályából néha kitisztulnak,
Néha még setétebb felhõkbe borulnak,
Most bizodalomra s reményre derülni,
Most újra gondokban látszik elmerülni.
Többször megjelent már e mennyei szépség,
De szebbnek s ily búsnak sohasem láttam még.
Mily különös fény ez, melyet ma szemlélek?
S mi keserít téged, imádandó lélek?...
Míg így teprenkedem, felém kezd indulni,
S csendes méltósággal elõmbe járulni.
„Fogd lantodat, (így szól, kegyesebb
arcával,
Ajkamat illetvén jobbja két ujjával);
Fogd lantodat, költõ, s énekelj!... Ezt várja
Hunnia több igaz, több jeles polgárja,
Ki, ha szent ügyetek védõit elnézi,
Könyvezõ szemeit terád is intézi.
Jer magánosságod gyászos éjjelébõl,
Ébredj bús szívednek néma gyötrelmébõl;
S látván, hogy népednek új sírgödröt ásnak,
Vess véget e hosszú bûnös hallgatásnak!
Tekints a multakra, nézz a jövendõre,
S intsd hazád andalgó fiait elõre!”
Nem érti a magyar, intsenek bár néki
Népe Sajó körül koválygó árnyéki!
„Érti! sõt érzi majd minden józan elme,
Mit jelent éneked panaszos értelme.
Tudja még sok magyar, s emlékezik róla,
E múzsa már hányszor mely igazat szóla;
Tudja, mint bûnhõdik még ma is érette
Sok kevély, hogy szavát akkor megvetette.
De tenéked erre ne légyen ma gondod.
Elég, hogy amit látsz, példázva kimondod;
Elég, hogy megfelelsz felvállalt tisztednek -
S szemlélvén romlását árva nemzetednek,
Míglen ki nem törlik az élõk sorából,
Híven serkentgeted halálos álmából.
Ez tiszted; ez a te fõbb kötelességed.
Teljesítsd!... A többi ne gyötörjön téged.”
Mit használhat, vajjon, egy jámbor intése?
Egy bús szív keserve, panasza, nyögése?
Mit használt Trójának Priamus leánya,
S annak Apollótól vett mély tudománya?
Vethetett-e véget népe vakságának,
S akadályt Atrída gyõzõ hatalmának?
Bár nyilván megmondá vesztét hazájának,
Nem használt - sem annak, sem önnön magának!
Hiába volt minden panasza, nyögése,
Hiába kérelme, tanácsa, s intése!...
„A látó, ha terhét felvette vállára,
Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.
S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az ég szándékának,
Tûrje nehéz súlyát a kemény igának;
S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedjen istene szavának!
Amit a jövendõ kétes fellegében,
Amit a végveszély borongó jelében
Irtózva lát, szíve kínos gyötrelmében -
Mondja ki serkentõ gyászos énekében!
S bár nem hihet néki, bár nem ügyel rája
Az örökké-vakok dõzsölõ víg nyája:
Ne szünjék mindaddig igazmondó szája,
Míg porban nem hever Ilion bástyája!”
Ó! ha már az égnek úgy hozza végzése,
Hogy bételjesedjék bal jövendölése;
Ha már, az istenek kemény igazsága
Úgy akarván, ledõl atyjának országa;
S egynek vétke miatt egész birodalma,
Népe, háza, kincse, régi fõ hatalma
Örökre kipusztul:... Mely isten oltalma
Védi meg õt? s mi lesz hûsége jutalma?
Mi lesz tudománya s engedelme bére?
Ah! idegen, kevély, dölfös úr kezére,
S kínos rabságra kell jutnia végtére,
Míg messze külföldön kiontatik vére!...
Ezt nyerte hûsége s állhatatossága;
Ez volt az istenek kemény igazsága!
„A nagy mennybéliek a véges elmének
Bölcs tetszések szerént szûk határt vetének;
S amit e mély titok örök szent homálya
Elfedez, azt ember hiába vizsgálja.
De bár eszét ebben az ég megkötötte,
Amit tudnia kell, nem titok elõtte.
Látván itt a világ múlandó hivságát,
S álomként enyészõ tündér boldogságát,
Ismérje tulajdon léte méltóságát; -
S remélvén jobb része halhatatlanságát,
Mennyei honjának egykori polgárja
Kész bérit e földön ne kérje, ne várja.
Munkálkodjék híven kiszabott körében,
Járjon el, mint illik, mindenha tisztében,
S higgye, hogy végéhez érvén a pályának,
Jutalmát veendi kitûrt sok bajának.
Boldog! ha, küszködvén a balszerencsével,
S bú, gond, bánat, kétség emésztõ mérgével,
Útja veszélyeit bátran kiállotta,
S jó harcot harcolván, hitét megtartotta!
Boldog! ha, nagy tárgya serény ûzésében,
Bízván erõs szívvel annak segédében,
Aki, mint hívei szeretõ hív atyja,
Kegyelmét a jóktól meg nem tagadhatja,
Belsõ szebb ösztönét mindenha követte,
S mindazon jót, melyet tehetett, megtette!
S ha, számot adván ott az élet urának,
Miképpen felelt meg ittléte céljának,
Nincs oly üres levél napjai könyvében,
Melyet bé nem töltött annak idejében!”
Így szólván, arcája hajnalszínre derül.
De látván, hogy elmém új gondokba merül,
Míg én beszédének fontolom értelmét,
Imígy engeszteli lelkem mély gyötrelmét:
„Ama szûz, kit imént felhozál például,
Hûségének mit nyert, kérded, jutalmául;
Mit nyert õ, hogy népe buzgó feddõje lett,
Ha rabságot s halált szenvednie kellett?
Nehéz, és veszélyes, a látó pályája,
S nem lehet rózsával hintve nyoszolyája:
De, ha késõbben kél reménye pálmája,
Annál szebben fénylik érdemkoronája! -
Nem aggódván soha tulajdon javáról,
S tettei múlandó külsõ jutalmáról;
Legfõbb díszét abban találván éltének,
Ha gyümölcsét látja sok szenvedésének;
S nem lelhetvén nyugtát bánatos lelkének,
Ha nem használhatott szerette népének:
Mi jót, mely örömet hoznának õnéki
Most az ál szerencse minden ajándéki?
Vagy (ha már kéntelen, hogy a napot lássa!)
Lehet-e még nagyobb, szörnyûbb kárvallása,
Mint édes honjának tüzes leomlása,
S népének, házának végsõ pusztulása?...
Engedvén a szükség kemény törvényének,
Elfojtja fájdalmát epedõ szívének;
S térdet fejet hajtván az ég tetszésének,
Megfelel mindvégig kötelességének.
Elég, hogy, bétöltvén istene hagyásit,
S nagy lélekkel tûrvén a balsors csapásit,
Általadja nevét a fõbb dicsõségnek -
Ama nem halandó fõbb s szebb dicsõségnek,
Melynek a jobb elmék szent tüzétõl égnek!
Ledõlt rég, s porrá lett, Ílion bástyája,
S búra, gyászra került a gyõzõk hazája:
Tiszta fényben ragyog Priamus árvája,
S minden hív látónak még ma is példája!
Van még ma is bére jeles érdemének,
S minden érzékeny szív áldozik nevének;
S valamíg e világ új zavarba nem dõl,
Jó híre ki nem vész az emberi nembõl!”
Szólnék: de borongó csendes ábrázatja
Háborít; s õ szavát tovább így folytatja:
„Ne felelj, ne kérdezz! Közelít az óra;
Közelít (vedd, látó! vedd ezt fontolóra!)
Közelít hazádnak végsõ veszedelme...
Hacsak a nagy isten különös kegyelme...
Énekelj!” - Ezt mondván, elfordula tõlem,
S mint egy rövid álom, eltünék elõlem.
Kínos kötelesség!... Egek, mit szemlélek?
Mit tüntetsz elõmbe, késértõ bús lélek?
Nem jobb-e, hallgatnom, ha már nem remélek,
S nékem is a sírba leszállanom vélek?!
|