Majthényi Barta keserve

A mohácsi veszedelem után; fogságban.

                ”Sírván sírt éjjel, és az õ könnyhullatási
                  az õ arcáin; nincs, aki vígasztalja õtet...”
                                              Jerem. Siralm.
                                                    (KÁLDI)

Éjfél után van. Nyúgodalomra ment,
S hallgat körûlem minden. Elérkezett
        A szenvedõk órája, s némult
                Nyelvemet új panaszokra kíszti.

A nedves õsznek fergeteges szele
Mérgét kizúgván, csendes az éjtszaka.
        De vastag árnyékkal fogódik
                Most is az égnek egész tanyája.

Ah! nem ragyogtok, mennyei víg tüzek!
Nem láthatom szép fényeteket... Te sem
        Tetszél fel, ó hold! a ki máskor
                Bánatimon könyörülni szoktál.

Ám légyen. Égnek csillagi! hív tanúk!
Fájdalmaim biztossi! maradjatok...
        Ébredj te, lelkemnek világa!
                Tengere habjaiban vezéreld

E szívet. - Érzem gerjedezõ tüzét;
Égig, s szokatlan lánggal emelkedik.
        Látom, hazám! látom halálos
                Ködbe borult szomorú vidékid.

Hajh! melly ijesztõ, melly iszonyú setét
Felhõk lebegnek tér mezeid felett!
        Mely néma csendesség! minémû
                Rettenetes komor éj s homály ez!

Ily hallgatás, ily béke uralkodik,
Ó ember! a sír, a temetõk között...
        Nyúgodni látszik kedvesed; de
                Férgek emésztenek a porában!

Várhatd Teremtõd életadó szavát,
Míg e világ majd újra zavarba dõl.
        Hiába késért árva szíved;
                Hasztalanul hiteget reményed.

Kedves hazám! fel fogsz-e te még (s mikor?)
Serkenni? s hol van támadatod jele?
        Serkenj fel immár; verd el, ó én
                Nemzetem, e veszedelmes álmot!

Vesd egybe, s lássad hajdani nagy neved,
Elmúlt szerencséd, s mostani létedet.
        Egek, minémû változat! mely
                Becstelen és lenyomó különbség!

Ó, kit bizonnyal lenni hisz és imád
Minden magyar szív, nemzetem egy Ura!
        Ki hajdan õtet, régi szûkült
                Honja határaiból kihozván,

Oly sok temérdek baj s veszedelmeken,
Oly számos ország, s annyi sok ellene
        Fegyverkezett nép tartományin,
                Annyi hegyek s vizeken keresztül,

E szép, ez áldott földre vezéreléd;
Itt, századoktól fogva, szünetlenül
        Ügyében eggy Oltalmazója
                S gondviselõ kegyes Atyja lévén,

Híven megõrzéd mind ez idõkorig;
S hazánknak oly sok fergetegek között
        Majd számtalanszor már utolsó
                Süllyedezésre került hajóját

Mindenha biztos partra kijuttatád,
S bár veszni tért, elveszni nem engedéd:
        Hogy érdemeltük, bûneinkért
                Ostorozó kezed ily csapásit?

Hogyhogy jöhettünk ennyire most? Miért,
Ah! mért vonád meg régi kegyelmedet?
        S nem fogsz-e rajtunk, ó atyáink
                Istene! már könyörülni többé?

Hajdan hatalmas nemzetek asszonya!
Európa fényes dísze, magyar haza!
        Nép! annyi híres bajnok-ember
                Törzsökös anyja! hová jutottál?

Hajh, kárhozattal teljes irígy dagály
Mindent lerontó vad dühe! Hajh, pokol-
        Fajzotta gyûlölség örök bút
                S kínt okozó keserû gyümölcse!

De jaj! hová, bús elme! hová ragadsz?
Térj vissza, gyászos múzsa! ne háborogj.
        Szüntesd keserves könyved árját;
                S a komor éjt futamodni látván,

Nézd a jövõ nap hajnali csillagát, -
Nem, nem teszem még én le reményemet.
        Feltámadt Árpád népe! Bízzunk
                A magyarok kegyes istenében.

JEGYZÉS:

Majthényi Barna (vagy Bertalan) utóbb kiszabadult, és szerencsésen visszatérvén hazájába, I. Ferdinánd királynak pártjára állott; úgymint akitõl népének és honjának jobb sorsát, új fel­éle­dését, s jövendõbéli közboldogságát bizonyosabban várhatta, remélhette, mintsem Zápolyától és annak felekezetétõl.