|
POÉTAI
ELMÉLKEDÉSEK
Di me tuentur: Dis pietas mea
Et Musa cordi est.
HORATIUS
I.
rész
Elsõ
ének
Amat nemus, et fugit urbes.
Eltávozott a tél háborgó szelével,
Északra költözvén havával, jegével.
Megjött a víg tavasz a lágy zefirkével,
S Flóra gyermekinek tarka seregével,
Maradj már, te hívság várasi pompája,
Fényes balgatagság gyûlölt rabigája!
Maradj már, tettetés csalárd oskolája,
S ezernyi rút vétek számtalan példája!
Jer, Múzsa! jer velem a szabad mezõre,
Siessünk a tiszta csendes levegõre,
S új menedékhelyet keresvén elõre,
Verjünk távúl innen szállást jövendõre -
Távúl e zárt falak kerítõ sorától,
E zajos szûk utcák gõzitõl, porától;
Távúl a kevélység durva dagályától,
S irígység, álnokság gonosz játékától!
Ím, eljött a tavasz szokott víg kedvével,
Mindent új életre hoz lehelletével,
S minden bút enyhítvén bájos erejével,
Biztat már minket is édes reményével.
Jer azért, jer velem a szabad mezõre,
Menjünk az óhajtott tiszta levegõre;
S biztos menedéket választván elõre,
Verjünk ama tájon szállást jövendõre,
Hol egykor egy szép völgy virágos öblében,
A természet újult öröm-ünnepében,
Legédesb óráim boldog érzésében
Üdvözlém a tavaszt kedvesem ölében!
Ott a jámbor élet s józan ész hazája,
Ott az áldott béke s víg öröm tanyája;
Ott könnyebbül a szív terhes nyavalyája,
Ott derül az elme komor éjtszakája.
Második ének
Hoc erat in votis.
Itt, az ártatlanság s békesség ölében,
Itt, e kies tájnak zöldellõ körében,
E patakos völgynek virágzó kertében,
E vén diófának árnyékos tövében,
Itt telepedjünk meg, itt légyen lakásunk.
-
Ide vont már régen titkos vágyódásunk;
S ha sorsunk engedi, hogy több bút ne lássunk,
Itt érje határát hosszas bujdosásunk.
Adj, Szerencse, másnak kincset,
gazdagságot,
Hírt, nevet, hatalmat, fényes uraságot;
Adj néki minden jót, minden boldogságot:
Nékem - csendes békét, s e magánosságot!
Harmadik ének
Ím, leszállt a hajnal rózsa-kocsijából;
Kivetkezett a föld éjjeli gyászából;
Ébred a természet mély nyúgodalmából,
S véle minden állat felserken álmából.
Hallom már a berek szárnyas lantosait,
S hegy, völgy, mezõ több más vídám lakosait
Küldi már a nap is arany súgárait,
S elveri lassanként a köd árnyékait.
Mint egy deli bajnok, újult víg erõben
Járja szokott útját, s ragyog a tetõben, -
Örömöt gerjesztvén minden itt-élõben,
S reményt énbennem is bánatos nézõben;
Reményt, s bizodalmat! hogy már valahára
Lenéz a kegyes ég könyveim árjára...
S feltünvén nékem is szebb napom súgára,
Új fényt hoz éjjelem setét homályára.
Érzem - bár elmémet felleges borúlat
Fedi még, s lelkemben a béke nem múlat,
Érzem, hogy szívemben enyhül az indúlat;
S már szemem kevesebb bús cseppeket húllat.
Negyedik ének
Minden napok, órák, új örömet hoznak:
Kert, rét, berek, hegy, völgy új színre változnak;
Fák, füvek, virágok versent illatoznak;
Zengnek a madárkák, s vígan játszadoznak;
S míglen itt az egyik, párját az erdõben
Hallván, utána nyög, s csattog az ernyõben,
Felrepül a másik amott a mezõben,
S égnek emelkedve zeng a levegõben -
Szíves hálát adván a nagy alkotónak,
S leckét, intõ példát nékem halandónak:
Imádjam hatalmát az ottfennlakónak,
Mint kútfejét minden nagynak, szépnek, jónak!
Hordozzam békével felvállalt igámat,
Folytassam víg kedvvel kiszabott pályámat,
S szolgálván innen is népemet, hazámat,
Várjam, míg nyúgalom kövesse munkámat!
Felderül nékem is majd még valahára,
S nem biztat hiában remény súgára; -
Higgyem, hogy közel már pályám véghatára,
S nem vész el tûrésem, fáradságom ára.
Nyúgodjék hûlt hamvam akár e megyében,
Akár más idegen messze föld keblében:
Élni fog jó nevem feleim szívében,
Élni polgárimnak emlékezetében.
Voltak, s lehetnek még idõnek jártával,
Kik, a természetnek szebb ajándékával
S a kedvezõ sorsnak több adományával
Birván, több jót tettek, s tesznek a hazával:
De kik, a mostoha csalárd szerencsének
Ellenére, tovább egyre küszködnének,
S érte jobb lélekkel többet eltûrnének -
Nincsenek, nem voltak, s nem is lehetnének!
És ím, elmém egén oszlik a borúlat;
Elhagyta szívemet a komor indúlat;
Lelkemben óhajtott csendes béke múlat;
S ha nedves még szemem - nem bús cseppet húllat.
Ötödik ének
Ó ti! kik fájdalmim tanúi valátok,
S valamint azokban híven osztozátok,
Most búm enyhülését örömmel halljátok,
Ti nemesebb szívû kevés jó barátok!
Jertek a természet hív anya-keblébe -
Hol minden mosolyg már a nézõ szemébe,
S mindenütt új csudák terjedvén elébe,
Mindenfelõl „Isten! Isten!” zeng fülébe.
Itt a jámbor élet s józan ész hazája,
Itt az áldott béke s víg öröm tanyája;
Itt könnyebbül a szív terhes nyavalyája,
Itt derül az elme komor éjtszakája.
II. rész
Elsõ
ének
Mollia, Pegasides, vestro date serta poetae!
PROPERTIUS
Te, kit a kegyes ég, atyai kedvében,
Már földi pályámnak elsõ kezdetében
Vezérül az élet setét ösvényében,
S társul adott mind jó, mind balszerencsében;
Ki, hogy a fõbb célra kalauzom lettél,
S e nehéz, e kemény, szûk útba vezettél,
Mivel félretérni soha nem engedtél,
Nevemnek népemnél oly jó hírt szerzettél,
Melyet (úgy ígéri lelkem bizodalma!)
Sem az álnok ajak s gonosz nyelv rágalma,
Sem a képmutatók otromba szidalma,
Sem vad üldözõmnek el nem ront hatalma;
Hagyd el, Múzsa, hagyd el e magánosságot,
Eredj, lásd még egyszer a magyar világot.
Szedj elõbb egynéhány külföldi virágot,
Zöldellõ borostyánt, s gyenge mirtus-ágot,
S köss velem koszorút barátim számára:
Egyet, melyet (szívem örök fájdalmára!)
Nem tehetvén többé tisztes homlokára,
Áldozatul vihess Dávidom sírjára;
S egyet olyant, hogy azt Elíza kedvesse
Örömmel fogadván fejére tehesse,
S mint hazánk még élõ legjobb énekesse,
Mindenek láttára bátran viselhesse.
Fogd még ezt a szépen zöldellõ kis ágot,
S ezt a nem múlandó gyönyörû virágot.
Tiszteld az asszonyi tiszta barátságot,
S változni nem tudó szent hajlandóságot. - -
Indulj: vedd utadat napkelet tájának;
S hív biztosa lévén híved szándékának,
Keresd fel határit ama szép hazának -
Árpád dicsõ népe boldog országának!
S elérkezvén oda, hol Komárom vára
Büszkén emelkedve néz a két Dunára,
Szállj haladék nélkül Virt kies dombjára,
S borulj le barátom gyepesült halmára.
Második ének
Idegen messze föld csendes vidékérõl,
Barátod mostani menedékhelyérõl,
Jövök, hogy sírodnál szíve keservérõl
Zengvén, tanú legyek örök hívségérõl. - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
„Tudván igaz szíved s szelíd emberséged,
Tisztelt, becsült mindég minden jámbor téged;
S paizs gyanánt lévén neved, dicsõséged,
Az irígy - elnémult, s nem árthatott néked.
Kedves régi társam boldogult árnyéka!
Imhol társad végsõ szíves ajándéka...
Maradjon áldásban szent porod hajléka,
Dicsekedjék azzal Virt egész tájéka.
Míg a magyar nemzet az élõk számában
Lészen, s helyet foglal a népek sorában;
Míg szent koronája szabad birtokában,
(A pánnonok s dákok hajdani honjában),
Le nem mond egészlen fõbb örökségérõl,
(Hasonlíthatatlan szépségû nyelvérõl!) -
Nem feledkezik el múzsád érdemérõl,
S szíveket ébresztõ sok bölcs intésérõl.”
Harmadik ének
Halottam elhagyván, keresd az élõket,
Hív Múzsa! s ezek közt a jeles költõket;
S szólítván egyenként és köszöntvén õket,
Óhajts mindnyájoknak boldogabb idõket!
Emlékeztess kit-kit saját érdemére,
S munkálkodása fõbb céljára, végére,
Mondd: hogy csak hazájok javára, díszére,
S az igaz látónak nézvén nagy tisztére,
Folytassák víg kedvvel nehéz pályájokat -
Ûzzék gyors erõvel feltett szándékjokat;
S nem hagyván csüggedni szent bizodalmokat,
Higgyék, hogy elérik méltó jutalmokat.
Lássák, mint kél máris Hunnia kertében
Új életre minden, a tavasz jöttében;
S mikép gyönyörködik szavok zengésében,
Valakinek ép vér buzog még erében!
Hallják, mint neveznek már itt is
bennünket,
Mikép magasztalják dicsõ szép nyelvünket,
S majd lanthoz mérsékelt szíves énekünket,
Majd párosan zengõ szabadabb versünket;
Mikép ismérkednek a magyar elmével,
Mikép annak minden jobb szüleményével,
S mind régibb íróink fényes érdemével,
mind élõ társaink új gyõzedelmével.[7]
Így, kijutván egyszer a szõke Sajnáig,
Elhat nevök híre Herkul oszlopáig,
Onnét nagy Washington s Bolivár honjáig,
S tovább az Új-Világ végsõ határáig!
Negyedik ének
Qui monet, ut facias, quod iam facis, ille
monendo
Laudat, et hortatu comprobat acta suo.
OVIDIUS
De már siess, Múzsám, s járj utad végére;
Siess a Bakonynak nyúgoti szélére.
Térj ama nagy költõ kies lakhelyére,
S örömöt, szerelmet lehellõ körére,
Ki, mint rég királyát fegyverrel s
vérével,
Úgy ma Minervának szentelt életével
Nemzetét szolgálván, - míg bölcs énekével
S mindent lelkesítõ lantja zengésével
Ott a hegyet völgyet érezni tanitja,
S a mult idõk legszebb csudáit újítja,
Mind saját nagy nevét halhatatlanítja,
Mind népe jobb részét egyre boldogítja.
Szállj meg ott, s lásd, mint él hazánk
édenében,
Imádva szeretett hölgye hív ölében; -
S szent magánossága csendes rejtekében
Lelvén, köszöntsed így barátja nevében:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Régi nagy magyarok jeles unokája,
Igaz jó polgárok tündöklõ példája,
Árpád fiainak tüzes Petrárkája,
Néped hív bárdusa, dicsõ poétája!
Kit, mint rég Orfeust Rhodope vidéki,
(Hol fák, folyók, kövek hódoltanak néki),
Bámulva hallgatnak Balaton mellyéki,
S büszkélkedve néznek Sümeg szép tájéki;
Te, ki a természet anyai keblében,
E rengeteg erdõk nyájas környékében,
Fellelt boldogságod teljes érzésében
Le-ledõlsz egy vén tölgy árnyékos tövében,
S úgy nézed a világ háborgó tengerét,
Úgy a föld szédelgõ számos rab-emberét,
(Ki, vélt fõ javának nem tehetvén szerét,
Átkozva késéri Fortúna szekerét);
Míg, nem birván szíved megindult árjával
S elméd gerjedezõ szent tüze lángjával,
S bajra kelvén Laura hív imádójával,
Vagy Morven királya dicsõ nagy fiával,
Úgy énekelsz Lízád számtalan ékérõl,
S két egyezõ jó szív öröm-életérõl,
S majd más hív szeretõk bús történetérõl,
Majd nemzeted régi vitéz erkölcsérõl;
Ó te, kinek lantod bájoló hangjára,
Mint hajdan Ámfion alkotó szavára
Majd Trója, majd Théba, világ csudájára -
Úgy kél ma Szalának már több fellegvára,
Hol híres õsitek puszta kõhajléki,
(Néhai nagyságok gyászos omladéki),
Mint Szelma s Balklúta mohos dõledéki,
Még imént csak róka s baglyok menedéki,
Újra felépülvén múzsád énekében,
Égig emelkednek dicsõség fényében,
S valamíg a Duna s Tisza környékében
Magyar lesz, fenn-lesznek emlékezetében:
Üdvöz légy, bajnokok igaz nemes vére!...
Élj! s énekelj gyakran néped örömére!
Terjeszd neved hírét a világ szélére,
S légy hazád, nemzeted öröklõ díszére!
Míg itt más, hirdetvén saját kábaságát,
Más érdemetlennek imádja hivságát,
Vagy, követvén szíve rossz hajlandóságát,
Másnak kisebbségén építi nagyságát;
Míglen ott Bellóna, húsz békés országot
Felkevervén, s tûzbe hozván félvilágot,
Az ó törvény helyett új kemény rabságot
Készít, s köz háborút, köz nyomorúságot;
Míg amott a vad Márs, lerakván fegyverét,
Nyugtatja harcra-kész száz meg száz ezerét,
S itélvén a népek s királyok nagy perét,
Másnak osztja mások országát, emberét:
Zengj te a bölcseség szelíd érdemérõl,
Zengj a fõbb dicsõség igaz ösvényérõl,
A béke s szabadság arany idejérõl,
S e két legnagyobb kincs bátor védelmérõl!
Dicsérd Minervának áldott olajágát;
Mutasd a halandók földi boldogságát;
Terjeszd a józan ész mennyei világát;
Oszlasd embertársad lelki mély vakságát,
Ki, a bölcs természet egyenes útjáról
Eltérvén, s lemondván ezer kész javáról,
Alig emlékezik régi mivoltáról,
Léte s származása fõ méltóságáról;
S míg itt - majd hitéért buzgó vak hevében
Öl, dúl, éget, pusztít hazája keblében,
Majd az emberiség s szabadság nevében
Ontja társa vérét bosszúja dühében,
Amott, nehéz láncok csüggvén a nyakáról,
Gondolkodni sem mer emberi jussáról,
S vagy átkozódva szól nyomorgatójáról,
Vagy kérkedve járma mély gyalázatjáról!
Nem tekintvén a múlt setétebb idõket,
Nézd a mái napot, s a mostan élõket:
Háborogva töltvén oly sok esztendõket,
Annyi szélvész után - hol találod õket?
Az ész s tapasztalás partra vezették-e?
Vagy már bölcsebbekké s jobbakká tették-e?
Vajjon, valahára már elhihették-e,
S nem kételkedhetvén szivekbe vették-e,
Mennyi kárt, bajt, veszélyt
elmellõzhetnének,
Ha látván özönét társaik vérének
S rettenetes halmát mindnyájok vétkének,
A törvény s igazság útjára térnének?
Vagy van-e még, vajjon! ki ma sem
láthatja,
Hogy a népek sorsát isten igazgatja?
Õ! ki mindegyiket földig alázhatja,
S mint a kertész a fát, tõbõl kivághatja?...
Zengj, zengj a bölcsesség szelíd érdemérõl
Zengj a fõbb dicsõség igaz ösvényérõl,
A béke s szabadság arany idejérõl,
S e két legnagyobb kincs bátor védelmérõl!
Ötödik ének
Mox etiam pectus praeceptis formet amicis!
HORATIUS
Viseld, ó hív látó! felvett szent igádat,
Folytasd víg erõvel ragyogó pályádat,
S halhatatlanítván nemzeti hárfádat,
Emeld énekeddel népedet, hazádat!
Támogasd ígéddel az elcsüggedt elmét;
Derítgesd andalgóbb társadnak értelmét;
Indítsd fel mellyében tisztább gerjedelmét,
Az igaznak, jónak, s szépnek hû szerelmét.
Helyheztesse díszét szelíd emberségben,
Érdemét közhasznú munkás tehetségben,
Erejét, oltalmát szoros egyezségben,
De fõ bizodalmát s reményét az égben -
Az égben! Mert ügyét nem vak sors forgatja,
Tud, lát, s intéz mindent a Mindenek Atyja!
Kinek intõ szavát ha híven hallgatja,
Áldását, kegyelmét bizonnyal várhatja.
Bár minden jó tettét itt bér nem követi,
(Mert legszebb jutalmát magában lelheti!)
Rosszat szülnek mindég rossz cselekedeti,
S a bûn a büntetést el nem kerülheti.
Szívében viselvén istene félelmét,
Követvén a törvény egyenes értelmét,
Tisztelvén, becsülvén koronás fejdelmét,
S nem kérvén, nem várván senkinek kegyelmét,
Tartsa fenn nemzeti szép tulajdonságát,
Szabad természete saját méltóságát,
Veszélyre nem hajtó tüzes bátorságát,
Bajnoki nagy lelkét, igaz magyarságát!
De tudván fõ tárgyát polgári létének,
S része, tagja lévén hazája népének,
Feleljen meg szentül szentséges tisztének,
S könnyebbítse súlyát társa köz terhének.
Érezze, mely szégyen s gyalázat, azt
vélni,
Hogy szabad más baját henyélve szemlélni,
Az egész kárával csak magának élni,
S minden érdem nélkül - jutalmat remélni!
(A buta kevélység ily csúf találmánya
Bûn s fertelem! ezt õ tudni se kívánja.
Erkölcs, emberiség, s te, mennynek leánya,
Szent igazság! te légy nagy szíve bálványa.)
Viseld azért, viseld felvállalt igádat,
Folytasd erõs szívvel kiszabott pályádat,
Szolgáld szünet nélkül népedet, hazádat,
S higgyed, hogy illõ bér követi munkádat.
Ébreszd a nagyra-nõtt fiatal lelkeket,
S jobb agyagból formált érzékeny szíveket;
Éleszd, neveld, intézd nyíló reményeket,
S jóra, szépre vágyó tûz-gerjedelmeket.
Mutasd a múlt idõk fényes tûkörében,
Régi bajnokitok tisztelt erkölcsében,
Mint élnek mindenkor nevek jó hírében,
Feleik s hazájok emlékezetében,
Midazok, akiket Apolló szavára
Klíó, szép tetteik méltó jutalmára
S késõbb unokáik intõ példájára,
Felírt a dicsõség örök táblájára:
Míg számtalan mások, kik rég kevélykedtek,
S éltekben érdemmel nevet nem szerzettek,
Mióta márványok alá letétettek,
Olyanok, mint akik soha nem születtek!
Vesd el a jó magot annak idejében,
Ültess, munkálkodjál Hunnia kertében,
Gyomláld a maszlagot termékeny földében,
S bízzál - a magyarok kegyes istenében!
Nem csalhatván belsõ szentebb érzeményed,
Teljes bizodalom légyen fõ törvényed.
Egykor, egy tavasszal kikél veteményed,
S szép gyümölcsöt hozand virágzó reményed.
Eljövend víg napja majd az aratásnak;
S polgárid, bõségét látván az áldásnak,
Csudálkozva nézik, s mutatják egymásnak,
S buzgó hálát adnak a serény munkásnak, -
Ki bár nyúgoszik már ciprusa tövében,
S elvette jutalmát saját erkölcsében,
Él még! s él örökké mindazok szívében,
Valakik becsülni tudják érdemében.
Hatodik
ének
Aut illis flamma, aut imber subducet honores,
Annorum aut ictu pondera victa ruent:
At non ingenio quaesitum nomen ab aevo
Excidet; ingenio stat sine morte decus.
PROPERTIUS
Nagy, s megmérhetetlen az elme hatalma:
Minden erõt legyõz ereje s oltalma;
S bár néha lassúnak látszik diadalma,
Nincs határ, melyen túl nem jut birodalma.
Ím! napok, esztendõk, századok elmúlnak;
Égbe-ható magas hegyek lelapúlnak;
Dús, fényes várasok hamvokba borúlnak;
Nemzetek országok kivesznek, pusztúlnak:
Amit egy nagy lélek, szebb alkotmányában,
Bízván a jók viszont-hajlandóságában
S azonegy fõ tárgyra törõ szándékában,
Áldozatul letesz Pallás templomában,
Fennmarad! s nem enged az idõ fogának,
Sem tûz erejének, sem vizek árjának,
Sem az ál cimborák dühös haragjának,
Sem a világ-gyõzõk kevély hatalmának.
Így õ - míg a földnek csudált erõsei
Eltünnek, mint az éj komor fellegei,
S lehullván kimúlnak számtalan népei,
Mint õsszel erdõkben a fák levelei, -
Egyre nevekedvén titkos erejében,
Mint csillag úgy ragyog honja bús egében;
S ha nem világíthat annak vidékében,
Száz messze tartományt részesít fényében.
Mély gyászba merültek Hella víg határi;
Tudatlan vad népnek szágódnak dandári
Ott, hol rég Phoebusnak állottak oltári,
S Péánt énekeltek Athéna polgári.
Dölfös úr parancsol, mint gyáva rabjának,
A vitéz s bölcs atyák korcs unokájának,
Ki, nyögve hurcolván terhét az igának,
Titokban siratja balsorsát honjának.
De Homér, de Pindar - teljes épségében
Virágzik elméje felséges mivében,
S lerontott, legázolt hazája helyében
Hazát lel a világ minden szegletében;
S hirdetvén mindenütt nemzete nagyságát,
Ritka bölcseségét, jeles méltóságát,
Erõszak-útáló nemes bátorságát,
S életénél drágább arany szabadságát,
Inti maradékit a balszerencsében; -
Míg talán, az idõk változó mentében,
Új tüzet lobbantván egy-két jobb elmében,
Kész segédül lehet népe szükségében.
Kárthágó, tengerek asszonya, királya,
Hová lett? hol kincse, s vérengzõ dagálya?
Hol Trója? hol Tírus?... Örök éj homálya
Rejtvén, az utazó helyét sem találja!
Leesvén nagysága magas tetejérõl,
Így tünt el sok más nép a földnek színérõl;
De hallgat a múzsa hírérõl, nevérõl,
S nem tesz bizonyságot nemzeti létérõl.
Ím! a régi világ kevély fõvárossa
Csúffá lett; rabláncon nyög mái lakossa,
S falát a bús Tibris szégyenkedve mossa:
Él, oktat, int Máró, s Tibur nagy lantossa;
Int ezek s több mások szelíd bölcsesége,
S gyönyörködtet szavok mennyei szépsége,
S míg tengelyén forog a föld kereksége,
El nem borul soha nevek dicsõsége.
Európa most támadt északi csudája,
A vitézek s bárdok ama fõ példája,
Akinek hogy újra megzendült hárfája,
Egyszerre felkele sírjából hazája;
S akinek jajszavát hallván énekembõl,
Könyvet látsz folyni már itt is minden szembõl,
Valamíg a világ új zavarba nem dõl,
E nagy bárd ki nem hal az emberi nembõl.
Úgy van! A büszkeség márvány-oszlopai,
A gõgös hatalom tornyos hajlékai
S egekbe felnyúló roppant kõhalmai -
Veszendõk! s maholnap szelek játékai;
A legdicsõbb király fejdelmi pálcája
Eltörik, s porba hull arany koronája:
Nem árt az elmének sem halál kaszája,
Sem régiség foga s emésztõ rozsdája!
Fenn, fenn van õ mindég egész épségében
Idõknek fogytáig tartó szép mivében,
Ragyogván tulajdon fényes érdemében,
S élvén, uralkodván a jóknak szívében,
S dicsõítvén nevét szerelme tárgyának,
Erkölcsét hazája több hû bajnokának,
S nagy lelkét múzsája bölcs pártfogójának -
Például a késõbb századok fiának!
Utolsó ének
Asperitatis et invidiae corrector et irae...
...................orientia tempora notis
Instruat exemplis!
HORATIUS
Ily nagy és szent erõ teljes birtokában
Hazád bölcseinek ragyogván sorában,
S e végtelen szélvész setét homályában
Egyre világítván társadnak útjában,
Bátorítsd, vezéreld vágyása céljához; -
Éleszd bizodalmát a népek urához;
Erõsítsd szerelmét dicsõ szép honjához,
S honja minden igaz, minden jó fiához.
Szolgáljon most ennek, egész erejével,
Eszével, karjával, s egyéb értékével.
Amit kiki tehet, tegye kész elmével,
S ha mit érte szenved - viselje békével!
Lágyítgasd a durva hideg keménységet,
Irtogasd a gonosz kaján irígységet,
Az oktalan, gyáva, buta kevélységet,
S ezek rút fajzatját, a vad gyûlölséget -
Mely már századoktól népedet zaklatja,
S erejét fogyasztván addig sanyargatja,
Míg önnönmagából végre kiforgatja,
S utolsó veszélyre, romlásra juttatja:
Hacsak a nagy isten atyai kegyelme
Nem segít! ha minden jobb s tehetõsb elme,
S ha kivált a nemzet saját köz értelme
Nem teszi, hogy szünjék e mirígy fertelme!
Zengd, ajánld magasztald a szent
egyezséget,
Az egymáshoz vonszó s hajlandó készséget,
Férfiakhoz illõ nyílt egyenességet,
S csélcsapság-útáló rokon szívességet. -
Égbõl-vett nagy tiszted hív gyakorlásában,
Bízván az igazság gyõzõ hatalmában,
S mind feleid sok szép tulajdonságában,
Mind saját szándékod tiszta jóságában,
Idézz minden magyart Sajó vidékére,
Hol özönnel omlott õseitek vére; -
Vezesd onnan Várna s Mohács mezejére,
Hol örök gyász borult hazátok egére!
Mutatván ott helyét Lajos táborának
S még ma is torlatlan szörnyû halálának,
S éreztetvén okát honja sok bajának,
(Kútfejét számtalan keserves kárának!)
Kösd e hármas leckét ott újra szívére!...
S oszlopot emelvén népe sírhelyére,
Lángoló betûkkel vágd fel a kövére,
Mi a gyûlölködés, visszálkodás bére!
Mond: (mert ezt eléggé sohasem hallhatja!)
Hogy a népek sorsát isten igazgatja -
Aki mind bûnökért megadóztathatja,
Mind tõlök a veszélyt messze háríthatja;
Õ! ki mindnyájokat elõre serkenti,
S halálos álmokból gyakran felrettenti,
De, ha bús végzésit egyszer kijelenti,
A vakmerõ kevélyt többé meg nem menti!
Ott, hol a vak ösztön már a józan észen
S minden jobb szándékon gyõzedelmet vészen;
Ott, hol az ég átka lévén az egészen,
Egy rész a másikon erõszakot tészen;
Ott, hol már fejektõl a tagok megválnak,
S vad kények követve - jobbágy a királynak,
Nagyok a törvénynek bátran ellentállnak,
S hazájok kárával magoknak használnak;
Ott, hol az érdemnek büntetés az ára;
Hol a hatalmasok, ég s föld bosszújára,
Az álnok rablelket a jók jutalmára,
A jámbort a rossznak juttatják sorsára;
S nevetvén hagyásit az élõ istennek,
A megnyílt örvénytõl vissza nem rettennek,
S az igazság útján egyaránt nem mennek, -
Vétkesek mindnyájan, s veszni kell mindennek!
Nem aggódván azért senki rossz kedvével,
(Sem az irígy lelkek ingerkedésével,
Sem a képmutatók garázda nyelvével,
Sem más patvarkodók s cimborák dühével),
Útáltasd, gyûlöltesd a rút feslettséget,
A dagályt, hivságot, kába délcegséget,
Dicsõítsd, magasztald a szép egyezséget,
Nyájas bizodalmat, szíves emberséget!
Építs dõlt falain hazád templomának;
Vess gátot a vétkek fertelmes árjának,
Akadályt az idõ sietõ szárnyának
S mindent-megemésztõ kegyetlen fogának.
Zengj, énekelj gyakran néped örömére;
Fáradozz, munkálkodj javára, díszére;
Siess, siess bátran pályádnak végére,
S légy a magyar bárdok példája, vezére!
Nem múlandók a te kezed alkotmányi,
Koszorúra méltók elméd találmányi:
Melyekért míg téged Helikon leányi
Szebbel tisztelnének, - ezt küldi Batsányi;
Ama külföldeken bujdosó barátod,
Kinek szíve régen s örökre sajátod,
S kiért most - jól tudván, hogy többé nem látod,
Néha sohajtásod az égre bocsátod!
*
Így szólván, hív Múzsa! helyheztesd fejére
Zöldelõ koszorúd; - s végy búcsút végtére.
De, tekintvén szíve megújult sebére,
Vígasztald! s mondd még ezt engesztelésére:
Mérsékeld fájdalmát bánatos lelkednek;
Töröld le cseppjeit nedvesült szemednek.
Vídulj! majd nyakára borulsz még hívednek
Ott - hol az igazak többé nem szenvednek!
Ott, az örök béke csendes kebelében,
Ama jámbor lelkek áldott seregében,
Kik, földi pályájok ezer veszélyében
Meg nem tántorodván tárgyok ûzésében,
Bõ jutalmat nyertek fáradozásokkal,
S most együtt örülnek sok más hû bajnokkal,
Míg tudós munkájuk s jeles példájokkal
Még ma is jót tesznek egész hazájokkal.
Úgy van. Ott, hol Zrínyi, dicsõ
nagyatyjával,
Gyöngyösi Keménnyel s Murány asszonyával,
Hol Faludi s Ányos, több jó bajtársával,
Orczi Telekivel, s lelki barátjával,
Nyert diadalmokon együtt örvendeznek, -
S minthogy feleikrõl ott sem feledkeznek,
Sõt követõikrõl gyakran értekeznek,
Téged, kedves Hímfi! vígadva neveznek;
Ott egykor majd egymást újra
meglátjátok!...
S valamint õk áldva néznek ma tirátok,
Úgy majd ti - kiszolgált szerelmes hazátok
Jobb fiait ott is áldani fogjátok;
Boldogok mindketten! itt, a jók szívében
S neveteknek élvén emlékezetében;
Ott, örvendvén azok szent egyezségében
S imádott hölgyetek égõ szerelmében.
|