|
(Töredék)
De mely zokogó hang érdekli fülemet?
Mely jajszó serkenti elalélt lelkemet?
Egy szûzet szemlélek szapora lépéssel
Hozzánk felsietni nyögõ pihegéssel;
Kétség s fájdalom ül tévelygõ szemében,
Halálos ijedtség bús tekintetében;
Nemes ábrázatja... Nagy isten! mit látok?
Hív lelkek! vérkönnyel boruljon orcátok!
Splényi nagy nemének gyönyörû rajzatja
Jõ felénk; Orcziban hívét õ siratja.
Haja szép fürtjeit szélnek eresztette,
Reszketõ két karját égre terjesztette;
Elmúlt arcáinak hajnalpirossága;
Kemény vad szívet is meghat halványsága.
Azt vélte, halállal most küszködik bátyja:
S ó kín! a gyászpadon már kinyújtva látja!
Mint egy súgár cedrus, melyet az égi tûz
Földre ver, úgy rogy le itt az elrémült szûz.
„Ó bátyám!”... De szívét fájdalminak árja
Hirtelen elfojtván, szavait elzárja,
Elájul;... lassanként visszatér magához;
Siet kedvesének halottas ágyához.
Ráborul nagy jajjal halavány képére,
Sír, zokog, s könny-özönt áraszt hült testére;
Kéri, ne hagyja el e szörnyû órában!
Szánja meg árváját kínos fájdalmában!...
Hasztalan, ó kegyes! minden esdeklésed;
Nem teljesítheti már többé tetszésed.
Örökkévalóság boldog országában
Van már nemes lelke teremtõnk házában.
De hûsége, hidd el, ott is fennvan hozzád,
S angyali szemekkel nézdegel le most rád;
Várja, míg végezvén majd élted pályáját,
Megoszthassa veled dicsõ koronáját.
(1785)
|