|
A vígadó hir, oszlani nem tudó
Szárnyára kelvén, útnak ered, repül,
S harsogva bétöltvén neveddel
Hunnia
messze terült határit,
Örömre gerjeszt minden igaz magyart,
Minden keresztényt - - - - - - - - - - - -
A szíveket felháborító
Új
szakadást iszonyodva hallák.
Nem láttalak még, drága hazámfia!
Nem láttalak még tégedet én soha.
Mért nem hozott ó! engem öszve
Eddigelé
veled a szerencse?
Hidd el, nem ismért mégis az, a ki szült
Téged talán úgy; s úgy alig ismeri
Élted szerelmes párja barnult
Arcalatod
magyaros vonásit
Mint tiszta hív és emberi szívedet,
S felséges elméd ritka tulajdonit
(Értékeket, melyekkel a nagy
Osztogató
keze felruházott)
E múzsa, mely most tiszteletedre jõ.
Battyáni! halljad bátran az õ szavát.
Utáljuk a porban fanyalgó
Kedvkeresõk
alacsonykodásit;
S a szent igazság, emberiség, haza,
Törvény s szabadság hív követõirõl
Zengvén, az országlók aranyból
Vert
koronájokat olyba vesszük,
Mint a mezõk nimfáit ijesztgetõ
Otromba faunok sáskoszorújokat;
S határt nem ismérõ hatalmok
Fõbb
erejét mutató, s egekbõl
Vett származások címerezõ jelét
Ugy nézi, mint a társai közt merõn
Büszkélkedõ gyermek kezében
Hajladozó
fejedelmi pálcát:
- - - - - - - - - - - - -
Nincs Phídiásunk; nincs, ki ma
párosi
Márványba metszett képedet a jövõ
Évekre szíves tisztelõid
Hív
maradékinak általadja.
Ne véld azonban, hogy - - - - - - -
-
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - -
-
- - - - - - - - - - - - - - - -
Élj, ó dicsõült õseleid jeles
Magzatja!... Míg a nagy Duna partjait,
Mig a Tiszának tér vidékit
Bajnokaink
unokái lakják;
- - - - - - - - - - - -
El nem felejtenek tégedet õk soha;
Sõt áldva fogják áldani nagy neved
Mindenkor, és mély tiszteletben
Tartani
még tetemid porát is.
- - - - - - - - - - - -
(1791)
|