|
Szomorú a lelkem. Még alig derüle
Víg napunk, már újra homályba merüle.
Iszonyú jövendõ! rémítõ képzések!
Ah! mit hoznak reánk a bús végezések?
Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a világ halálos álmából?
S kifejtendi magát szolgai jármából?
Avagy, századunknak örökös csúfjára,
Ledõl a szabadság most-emelt oltára? -
Ily bizonytalanság kétes örvényében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könyveim árjai,
S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.
Dicsõült Orczimnak lelki jó barátja!
Kiben még gyámolát múzsám élni látja -
Õtet! ki mint hazánk egyik fõ reménye
S egész költõ-karunk vígasztaló fénye,
Úgy néked még imént barátság angyala
S nékem atyám helyett édes atyám vala!
S ki, bár elköltözött nyúgalma helyére,
(Oda, honnan senki még vissza nem tére),
Élni fog itt mindég nagy neve hírében,
Élni, veled együtt, minden jók szívében!
Ó Te, kit eléggé semmi nyelv nem dicsér,
S kiben legkisebb dísz a fejedelmi vér, -
Bartsai! Nemzetem szíves ébresztõje,
Igazság, emberség hatalmas védõje!
Engedd, hogy ezeknek egy hív énekesse
Bánatos érzésit veled közölhesse;
Halljad, mint zengedez magános hárfája -
Tekints bátorító szemekkel reája,
S amint gyakran valál serkentõ vezére,
Vidd fel ma Helikon sziklás tetejére.
Jer, keseregd velünk az ember vakságát -
Ki, megvetvén az ész mennyei világát,
Társa vesztésében keresi nagyságát,
S bûne fertelmében leli boldogságát!
(1792)
|