Verseghy Ferenchez

Te, kit legrégibb híveim
        Között leghívebbnek lelek,
S mint boldogabb esztendeim
        Társát, szeretve tisztelek;

Ki hogy hûségem karjain[2]
        Karunkba béavatkozál,[3]
S velem hazánk oltárain
        Fõbusnak eggyütt áldozál,[4]

Ha hív öledbe rakhatám
        Szándékim édes titkait,
Enyhülve s bátran járhatám
        Pályám veszélyes útjait.

De, hogy hazád s barátidért
        Öcsénkkel meg feltámadál,
Éltemnek már enyészni tért
        Kedvéhez új reményt adál,

Sõt megtartván vad mostohánk,
        A Sors, az volt tán egy oka,
Hogy el ne veszne még hazánk
        Több kínra szánt két bajnoka.

- - - - - - - - - - - - - - - -
        Üldöztetik szünetlenül;
Mert Tullius pallosra jut,
        S Neró királyi székben ül.

(1795)