Tünődés

Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicsõ
Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már,
        Fájdalmim érzékeny tanúja!
                Verd el az ég szomorú homályát.

Távúl hazámtól; messze vidék sovány
Határit õrzõ vad havasok között;
        S felhõkig-érõ durva fogház
                Rejtekibõl az egekre nézvén,

Óhajtva várom megjelenésedet. -
És íme! jõnek kellemetes szelíd
        Súgárid... Üdvöz légy, kegyes hold!
                Könyveim árja között elázva

Áldlak, s köszöntlek. Csak te tudod nyögõ
Szívem keservét; ah! egyedül te vagy
        Még, a ki most is szánakodva
                Nézsz le reám, s panaszimra hallgatsz.

Ím, elhaladván útja felét az éj,
Némulva fekszik s szendereg a világ.
        Ím, nyugszik a természet is már,
                S nyúgoszik õvele minden állat.

Szárnyára kelvén, széjjel uralkodik
A csendes álom: fekve pihenteti
        Földünknek elfáradt lakossit,
                hogy kifogyott erejek megadja.

Ah! elkerûl, és messze hagy engemet...
Sajnálja tõlem balzsama cseppjeit.
        Csak boldogokhoz mégyen; és azt
                Nézi, hová siet a szerencse.

Elcsendesedtek társaim is, setét
Szurdékaikban: nem merik átkozott
        Órában épült zárhelyünknek
                Felfakadó panaszos nyögéssel

Mély hallgatását félbeszakasztani.
Elcsendesedtek, - mint amaz óriás
        Kõszikla-barlangjában a bölcs
                S bátor Ulissz követõi hajdan.

(Kik vagytok ah! s mely mostoha sors kemény
Tetszése kéntet títeket itt velem
        Szenvedni? Melly isten haragja,
                Melly vak eset hoza minket öszve?)

Búsongva szállong ablakaink körül
A bújdosó szél; s terjedezõ hajam
        Fürtét az arcámon lefüggõ
                Könybe keverve, tovább kovályog.

Így csak te vagy még, csak te vagy, a kinek
Mondhassa vérzõ szíve gyötrelmeit
        E szenvedõ, kit sorsa kínos
                Terhe alatt elepedve szemlélsz.

Mit látok? Itt hagysz újra te is? Kegyes
Vígasztalóm! itt hagysz-e te is megint?...
        Kell menned ah! s nem tarthatod meg
                Gyors kerekét sietõ kocsidnak.

Folytasd, szelíd hold, pályafutásodat;
Enyhítsd nememnek bánatos éjjelét.
        Tûrj, halhatatlan lélek! Eljõ
                Néked is a kiszabott idõ; tûrj,

Míg földi pályád végihez érkezel.
Vesd félre már bús gondjaidat, s remélj.
        Ismér az ég!... Megszán, s kiszólít
                E hazug és csapodár világból.

(1795)