A rab és a madár

                Dulci laborum decipitur sono.
                                            HORATIUS

Te cifra kis madár!
Miért hagyád el már
Elmét kecsegtetõ,
S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet
Veszélyes aggódásiból
Édesdeden serkentgetõ
Érzékeny éneked?
Vagyis - mivel köszönjem én neked,
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz?
S hogy (a mit embertõl szívem hiába vár!)
Vígasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár!
Mivel köszönjem én meg ezt neked?

Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:
Bízvást elõmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szûk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.

De nemsokára
Tõlem megint elválsz!
S a búnak e felhõkig-ért
Boldogtalan lakóhelyérõl
Szárnyadra kelvén, újolag leszállsz
A vár fokára,
Vagy még tovább ama
Sebes folyónak zúgó partjain
Büszkén emelkedõ bokros halomra;
S onnan, szokott örvendezésed
Kellõs, verõfényes hegyérõl,
Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra.
Ott hangzik újra kedves éneked
A fenyvesek tollas polgárinak
Bút gondot elfelejtetõ,
S a várasokban fonnyadó kevély halandók
Szemet-csaló tündér hivságinál
Százszorta méltóbb, boldogabb, s szebb életérõl!
Ott hangzik édes éneked
A halmok, erdõk, völgyek, s tér mezõk
Szárnyas lakossinak
Önként jövõ, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg,
S mindég örömmel teljes ünnepérõl!
Ott hangzik, ott zeng éneked
Az e kerek föld birtokánál,
A széles e világ
Minden javánál
Kívánatosb, áldott szabadság
Meg nem becsülhetõ nagy érdemérõl!

Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa
Ezen magas hegyek homályinak!
Víg hirdetõje,
Szíves magasztalója
Nagy alkotód jóságinak!
Te szép, te kedves kis madár!
Édes enyhítõje,
Egyetlen egy vígasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak!
Mivel, mivel köszönjem én neked
Elmémet-ébresztõ gyöngy éneked?

De íme! már meg itt hagyott...
Meg visszatére
Az esti szellõk gyenge szárnyain
Elõbbi múlatóhelyére,
Túl a folyónak partjain
Ama bokros halomra; - s ott,
A nyári díszibõl kivetkezõ
Kis fának özvegy ágain,
Ott áldja, ott
Köszönti
A nyúgalomra költözõ
Arany-hajú szelíd napot;
Ott önti
Gyönyörködésre kísztõ mennyei
Kis torka fodros énekit,
S hangokra-olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot,
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhûlve szíjják bé sokat-tûrt szíveink,
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öblibõl
Felénk koválygó lágy szellõihez;
És, felfohászkodván
Megilletõdött lelkeink
A szenvedõk el nem feledkezõ
Irgalmas atya székihez,
Keblünkbe hullanak le könyveink!...

Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
Majd újra nagy-büszkén megáll;
És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen múlattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik:
Ha tetszik-e?
S kitõl miként hallgattatik?

De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék
Körül-belõl.
Csak a feleslõ visszahang fondorkodik,
Csak õ cseveg, s ingerli még
A messze kõsziklák felõl.
Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orfeussa szép szaván
Még a folyó is, - csendesebben
Hajtván bolyongó habjait
A vár alatt,
S nem oly igen sietve,
Nem oly zajogva dúlván partjait,
S a kõfalat.
Zengj még tovább! zengj, ó kegyes
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem
Határt nem érhetõ keservemet.

És íme zeng!... De mely szokatlan,
Mely új erõvel hangzik ezüst-szava?
Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indul minden a partok körül!
Miként örül,
Miként süvít az õ
Hatalmas énekének
Hegy, völgy, mezõ!
Mely víg örömre gerjedének,
S miként felelgetnek mindenfelõl neki
A szirtos oldalú hegyek
Láttatlanul enyelgõ gyermeki!

Téged, szabadság! tégedet énekel.
Nincs szíved, ember! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedezõ szavának -
Megbájoló kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának!
Áldás reád,
Ó édes
Kis énekes!
Áldás reád!
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei!
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldözõd vérengzõ körmei!

(1795)