Enyhülés, s viszont-ajándék

Új koszorút, múzsám! ama szép elmének,
Kit tudós polgárink újra tisztelének.
Mert bár egykor szívünk nem várt mély sebének
Oka volt, - bocsánat ebbéli vétkének!

Köz anyánk, a haza, nem engedi nékünk,
Attól, kit oly méltán kedvel s becsül népünk,
Örökre megvonnunk régi szívességünk,
S elhinnünk, hogy õ is titkos ellenségünk.

Ki vert utat néki Helikon hegyére?
Az elsõ zöld ágot ki tette fejére?
Volt-e jobb barátja, társa vagy testvére?
S oly hív szeretetnek ez volna-e bére?...

A széptudományok szabad országában,
A hû vetélkedõk célra-futásában,
Bízván ki-ki saját tiszta szándékában
S mennyei vezére kegyes oltalmában.

S nem ügyelvén soha senki rossz kedvére,
(Az irígy kis elmék ingerkedésére,
A Vadóci Vincék ál csevegésére,
S más kevély emberkék alacsony mérgére),

Csendes bátorsággal folytatja pályáját; -
S nem hogy sajnálhatná társa szebb pálmáját,
Sõt, benne szemlélvén igaz jó bíráját,
Önként megosztaná véle koronáját.

(1810-es évek körül; 1826)