Tünődés

                „Quand on a tout perdu, quand on n’a plus d’espoir,
                  La vie est un opprobre, et la mort un devoir.”

Ha ki mindenét elvesztvén,
        Reménységet sem talál,
Már annak az élet szégyen,
        S kötelesség a halál!

Így sohajt, panaszra kelvén,
        A világ kevély fia,
Hogyha földi fõ javától
        Végre meg kell válnia;

Õ, kit a szerencse mindég
        Kézen vitt, ápolgatott,
S rossz kedvére, haragjára
        Sohasem méltóztatott.

Így ingerli, bátorítja,
        S csalja sok szív önmagát,
Elborulni s tünni látván
        Ál reménye csillagát.

Mi, kik ennyi baj s veszély közt
        Forgunk és erõlködünk,
S a szerencse vak dühével
        Évek óta küszködünk;

Mi, kik a mérges haboktól
        Szüntelen hányattatunk,
S annyi sok szélvész után is
        Partra nem találhatunk;

Mit tegyünk, s mit várhatunk mi,
        Hogyha ránk dördül az ég?
Kell-e nékünk még remélnünk?
        Bízakodnunk kell-e még?

Szégyen lesz-e, s oktalanság,
        Ha folyvást serénykedünk,
S új hajótörést kerülvén,
        Még tovább emberkedünk?

Mit tegyünk hát, s kit kövessünk?
        Mit lehet remélnünk még?
Mit mutat hitünk világa?
        S mit javall a bölcseség?

(1810-es évek)