A magyar lantos

(A mester és a tanítvány.)

Fõ díjra vágysz: a cél magas;
        Szûk és kemény az út.
Érzed, tudod, mi jó? mi rossz?
        Érzed, mi szép? mi rút?

Adott az ég oly oktatót,
        Oly hû s kegyes vezért,
Amillyen nélkül senki még
        Tárgyához el nem ért?

Érezd, ifjú! s tanuld ma már,
        (A múzsa megtanít!)
Embert s mûvészt naggyá mi tesz,
        Mi halhatatlanít.

Nem hallgatván az oskolák
        Hiú tetszéseit,
Kövesd az ész s tapasztalás
        Örök törvényeit;

Kövesd saját indúlatid
        Szentebb hevûletét,
S elméd önként fellengezõ
        Szabad repûletét.

Emelkedjél fel szárnyain
        Az ég hajlékihoz,
S a hit, remény és képzelet
        Végsõ határihoz.

Keresd, imádd az Alkotót
        Hatalma székiben;
Szemléld, csudáld munkáiban,
        S munkái rendiben

Vizsgáld az élet s társaság
        Ezernyi titkait.
Tanuld nemed, néped, s hazád
        Viszontagságait.

Járd öszve századink sorát,
        A régi s új idõt, -
S tiszteld, magasztald mindenütt
        A jót, nagyot, dicsõt!

Buzgón ohajtván nemzeted
        Díszét, igaz javát,
Halljad Mohácsnál nyúgovó
        Õsink intõ szavát.

Állj meg kipusztult váraink
        Bús omladékain:
Ültess borostyánt bajnokink
        Gyöplepte halmain;

Hogy, akik édes honjokért
        Ott sírba dõltenek,
Örökre minden hû magyar
        Szívében éljenek!

Ébreszd, tanítsd az elfajult,
        A gyáva, büszke, rest,
S más érdemével kérkedõ
        Sok nemtelen nemest;

Ki, nem tekintvén, hol s mikor
        És melly idõben él,
Dõzsölve tölti napjait,
        S barom gyanánt henyél.

Ha víg öröm, ha szebb remény
        Gerjeszti kedvedet;
Ha bú, ha gond és fájdalom
        Epeszti lelkedet:

Fogd lantodat; verd! s eggyesítsd
        Igéddel hangjait,
S öntsd új dalokba felhevült
        Érzésid árjait.

Zengj, énekelj, mint a madár,
        Mely hegyre völgyre száll,
S csak szíve titkos ösztönét
        Követve hangicsál.

(1820-as évek.)