A haldokló Orczy Istvánhoz

István! Te, ki valál nemzetséged fénye!
        Szüleid, rokonid, barátid, reménye!
Kit születés, erkölcs, elme tudománya
        Szépített természet minden adománya!
Im! kit mint csillagot, most néztünk házodban,
        Haldakolva fekszel utolsó ágyodban!
Sárgult arculatod elhányta rózsáit;
        Halál vonja rajta kékes barázdáit.
Hidegség foglalja minden tetemidet,
        Végsõ homály fedi ékes szemeidet;
Nem érzed szüleid szíves kiáltásit,
        Nem hív barátidnak zokogó sírásit?
Úgy van! - Teremtõdnek mert ez akaratja:
        Légy élted tavaszán halál áldozatja. - -
Csak például adott téged õ minékünk,
        Hogy ifjúságunkban légy zsinór-mértékünk,
S mivelhogy eléggé ismérünk, sajdítja,
        Testedbõl lelkedet ismét kiszólítja.
Eredj áldott lélek! vedd el jutalmadat,
        Várjad magad után jövõ barátadat!
Bezárván kezeim hülõ szemeidet,
        S sírodba kísérvén hideg tetemidet:
Elsiet majd lelkem kirendelt helyére,
        Boldog Elysium kies mezejére;
S letévén itt elõbb természet adóját,
        Együtt dicsõíti veled megváltóját.

(1785)