Tartóztatás

Baróti Szabó Dávidhoz

                Nec committet, ut, vindicando sibi
                 contumeliam factam, honorem
                 habeat ei, qui fecit.
                                                  SENECA

                   I.

Hogyhogy, barátom! hát felelnél õneki?
Oly gyáva féllel perlenél? s a nép elõtt?
Nem látd-e, hogy csak azt akarja? hogy csak az
Mesterkedése célja s egy legfõbb oka?
Hogy azért agyarkodik, s azért tör úgy reád?
Ne, ó barátom! meg ne tiszteld így soha. -
Ha most, követvén haragod elsõ bús hevét,
Magad felejtve perbe szállanál vele;
Ha most (Minerva ellenére) tetõled ily
Becsûletet nyerhetne: Mit nem tenne majd
E nyughatatlan, hetyke, furcsa kis vitéz?
Mit mondanának érdemes bajtársaink?
S mit vélne minden más tudós és bölcs magyar,
Látván, hogy ezt ma szóra méltóztathatod,
Holott az elsõ hely miatt irígykedõ
S önnönmagát felhõkbe felmagasztaló
Gõgös poéta gúnyolásit a minap
Fel sem vevéd; sõt durva, mocskos fegyverét,
Rozsdás sisakját, s homlokán csúf szarvait
Mosolygva nézvén, rajta szánakodhatál?
Távúl örökre tõled, az, távúl legyen
Hogy véle perbe szállj; hogy egy Vadócival
Te bajra kelj! Ám lássa: gyújtsa fel Buda
Várát, ha hírre vágy; ha büszkeség szele
Csapván meg az agyát, nem találja már helyét,
S új Empedoklesként valóban veszni tért.
Úgy teheti híressé magát; és úgy lehet
Oly halhatatlan, mint - ama bolond, ki fel-
Égette hajdan szûz Diána templomát.

                   II.

                        Quaenam te mala mens, miselle Ravide,
                         Agit praecipitem in meos iambos?
                                                               CATULLUS

Látod, mikép fenekedik ellenem is? mikép
Vizsgálja, kémli tetteim? mint túr, kotor,
Ás vés utánam? Mint hazudja, hirdeti
Százféle gáncsaim? mikép aláz, mikép
Szidalmaz, átkoz, ingerel szünetlenül?
S ha messze meglát, mint kerül, siet, szalad?
S bekóborolván lakhelyünk egész körét,
És csapva csapván a levet mindenfelé,
Miképpen arcátlankodik? mint cimborál,
S keresve mint keres hasonló társakat?
Hiába mind! Nem boldogulhat énvelem,
Bármint csevegjen, s mocskolódjék, hallgatok;
S elõbbre ballagván szokott ösvényemen,
E veszni-tért, irígy, kevély emberke vak
Dühét, erõtlen átkait fel sem veszem,
S õt mindezért haragomra nem méltóztatom.
Miért veszõdnénk, mit civódnánk mí vele?
Isméri már az egész vidék, isméri jól
Még a tanúló gyermek is csapodár szavát;
S ismérik õtet nemsokára voltaként
Majd mások is, - fõképp azok, kiket ma még
Temjénje kölcsön tékozolt ál füstivel
Vakítva csal, s véletlenül majd vízre visz,
De szomjan elbocsát, s belõlök csúfot ûz.
Hadd szidjon õ bízvást s gyalázzon engemet,
S kövesse nyilván szíve mérges ösztönét:
Nem tudja, mit cselekszik így, a balgatag;
Nem tudja, hogy dicséretétõl tartok én.
(Mellyel valóban szerfelett megbántana,
S tán engem is bosszúra kénszerítene!)
Attól azonban, hogyha mit remélhetek,
Megment, remélem, mind magyar természetem,
S hazám javára tett saját szolgálatom,
Mind jó barátim s vélem egy pályán futó,
Egy tárgyra nézõ társaim dicsõ neve; -
Melynek naponként terjedõ fényét az ily
Kaján bagolynak pislogó kancsal szeme
Hazánk derûlõ kék egén nem tûrheti.

                   III.

                        Utile proposuit nobis exemplar Ulyssem.
                                                                     HORATIUS

Hogy rajta bosszúd állhatod, kitöltheted,
Hogy veszni fog, - bizony dolog. De mit nyerend
Azzal neved, ha ily kis ellenségedet
Egyszerre semmivé teszed? Mit nyerhetett,
S mit nyert az ív és lant hatalmas istene,
(Bocsássa meg, hogy kérdezem!) mit nyerhetett
Apolló Marsyás lenyúzott bõrivel?
Bátran kimondván, amit érzek: én ugyan
E gyõzedelmet, e kegyetlen büntetést
Istenhez illõ szép s jeles dolog gyanánt
Nem nézhetem, sohasem csudálhatom. De õk
Lássák, miért mit tesznek, a nagy istenek;
Kiknek, tudom, mely tisztelettel tartozunk.
Legjobb talán, ha ember embertõl tanul;
Legjobb, ha példát mí halandó férfiak
Az embereknek hû vezéritõl veszünk.
Nézd, mit cselekszik ott ama görög király,
Kit, mint az ész s tapasztalás hív tûkörét,
Úgy ád elõnkbe gyakran a bölcs régiség.
Nézd, mit cselekszik ott ez a dicsõ király;
A görbe, sanda, rút, merész rágalmazót
Garázda fecsegései miatt mint bünteti.
Nem száll ki síkra vele, nem is perel: hanem
Egy-két igaz szót mondva, mellyel becstelen
Tettit szemére hányja, csakhamar - kemény
Pálcája végivel helyére ülteti.
Pityergve morgolódik a gonosz: de bár-
Mint sír, zokog, dúl-fúl, nyög és bosszonkodik -
Nem szánja senki; sõt kacagják mindenek,
S egy szívvel és szájjal dicsérvén a királyt,
Vidulva folytatják tanácskozásokat:
Mikép lehetne Trója régen vítt falát
Megvenni, s látni még saját hazájokat? -

E bölcs vezért kövessed, ó nagyérdemû
Költõ! hazai nyelvünknek áldott bajnoka!
Kit minden épeszû magyar tisztel, becsül,
S örömmel emlegetni fog mindenha majd
Még a jövendõbéli századokban is!

                   IV.

                Liber in adversos hostes stringatu iambus!
                                                                OVIDIUS

Ám légyen úgy! Ha már eszére nem jöhet,
Ha semmiképpen nem szünik bosszontani,
S nem tûrheted te már tovább e sült-agyú
Cinkos fiúnak vad szeleskedéseit,
Otromba váddal terhelõ szidalmait,
És mindezeknél mocskosabb dicséretit:
Fogjad hatalmas tolladat! s rajzold le jól
Talpig tetétõl. Hadd tekintsen képire,
Hadd lássa, mely rút az; s legyen másoknak is
Példás ijesztõ váz gyanánt, hazánk alig
Serdülhetõ kertében. (A melynek, tudod,
Az illyen ég-átkozta házi tolvajok
Legtöbbet ártanak!) Ha van pofája még,
S egészlen el nem tünt szemérme: megpirul,
S elundorodván képitõl, magába tér.[1]
Ha pedig irígy dühébe fúlva meggebed:
Akkor te nyúgodalmasan dolgozhatol;
És minden ily patvarkodónak köz-neve,
Félelme, csúfja lészen a Vadóci név,
Melyet, mihelyt fülébe zúg, irtózva hall -
Sietve távozván ezen berek tilos
Vidékitõl az elhagyott mocsár felé,
S ott, a világos éj kegyes szép asszonyát
Váltig rekegve csúfoló békák között,
(Kik hajdan ily gonosz bohók lehettenek!)
Titokban átkozódva vádolván magát,
Hogy míg eszén volt, elkerülni nem tudá.

                   V.

                        Sunt certi denique fines.
                                        HORATIUS

Azt tartom én: hogy az ily veszett indúlatú
Csalárd kis ellenséget, a míg csak lehet,
(S az a tekintet és figyelmes szorgalom,
Mellyel magunknak tartozunk, megengedi),
Mély megvetéssel nézni, s kába tetteit
Szemlélve, fel sem venni, - szép s dicséretes;
De tõle mindent tûrni, s rajta semmikép
Bosszút nem állni, - gyáva s illetlen dolog.
Mert a hamis vád s csalfa hír könnyen hitelt,
A rossz, garázda nyelv pedig követõt talál,
S gyakorta helyrehozhatatlan kárt okoz.
(Fõkép, ha kit már úgyis álnok cimborák
S kevély vad üldözõk gonosz hatalma nyom,
S nyelvét lekötve hallgatásra kénszerít.)
Mindenben illõ célt s határt kell tartanunk.

(1791)