Az európai hadakozásokra

                Neque hic lupis mos, nec fuit leonibus
                 Unquam, nisi in dispar, feris.
                 Furorne coecus, an rapit vis acrior?
                 An culpa?...
                                               HORATIUS

Új szélvészek jõnek észak tengelyérõl,
Hogy napunk elûzzék borongó egérõl.
Felkelnek a népek békesség ölérõl,
Hogy egymást elverjék hazájok földérõl.

Mint az éhes medvék hideg barlangjokból,
Oly dühös haraggal törnek ki honjokból,
S ezer halált szórván kegyetlen markokból,
Koporsót csinálnak egész országokból!

Természetnek Atyja! ki e föld színére
Helyezéd az embert élet ösvényére,
S csak az egy szeretet édes érzésére
Gyúlasztván, bocsátád szabad tetszésére:

Mely komor végzések zavarták ügyünket,
Városokba gyûjtven nyomorult nemünket?
Azért hoztak-e hát így öszve bennünket,
Hogy itten bõvebben onthassuk vérünket?

Míg ki nem költözött erdõk homályából,
Vétkezett az ember szokott vadságából;
De, ha mi gonoszt tett tudatlanságából,
Legalább nem tette rosszra-vágyásából.

Most - fõ dicsõséget abban helyhezteti,
Ha ölhet! s fegyverét vérben feresztheti;
Mert, embertársait ha bõven vesztheti,
A megbódult világ vitéznek hirdeti!

Büszke, gyarló ember! hová visz vakságod?
Miként bitangolod lelki méltóságod!
Abban lehet-e hát legfõbb boldogságod,
Hogyha vérségidet holt-halomba vágod?

Tudjad, ó balgatag! hogy az ész mivében
Van érdem, s a szívnek munkás erkölcsében;
Vitézség, a haza serény védelmében -
Nem a gyõzõ karban, nem a vad elmében!

Csalatkozott népek fellázadt vezéri!
Timiattatok foly ennyi ember véri!
De ó! lesz oly idõ, mely azt visszakéri,
Ha az élet ura munkátokat méri!

Nincs isten? - Nincs, aki vigyázna reátok,
Dühös vakságtokban tán azt gondoljátok?
Nem dõlhet le porba, minthogy nincs bírátok,
Nemzetek átkával terhelt koronátok? -

Hah! hogyha érccé vált kegyetlen szívetek,
S nincs emberi érzés már többé bennetek:
Tekintsetek körül, vakok! s reszkessetek;
Nem állhat már soká megrendült széketek!

(1792)