|
ez is ugyanazon nótára
vagyon
1 Mi dolog, Úr Isten, hogy ez egy kegyesen
kívül senki nem tetszik?
S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon
lelkem így hal, vész, esik?
Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít,
noha érte kínlódik.
2 Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez
semmi könyörgésemre?
Régoltától fogva ártatlan voltomra
veszt, s vetett gyötrelemre,
Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül,
mert búm esik kedvére.
3 Óh,
nyavalyás lelkem, elbolondult fejem,
haszon nélkül mit szolgálsz?
Aki téged útál, s hozzád haraggal áll,
mért hogy attól meg nem válsz?
Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened
mi haszon, ha bút találsz?
4 Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég
s ki idővel elmúlik,
Másnak is adatott (gondold meg magadot),
kik közül találkozik,
Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen,
ki véled kínnal játszik.
5 Így feddvén, törődvén nagy
kegyetlenségén
áldott szép Juliámnak,
Csak egy véletlenül hát már előttem ül
személye Cupidónak,
Ki rám mosolyodván így szólala vígan
nékem, régi rabjának:
6 Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony
nálad felejtve légyen,
Csak kár, szómat higgyed, hanem ha te lelked
is belőled kimégyen,
Mert ennen kezemmel benned metszettem fel
őt kophatatlanképpen.
7 Azért ábrázatja lelkedből már soha,
míg élsz, ki nem kophatik,
Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt,
míg rajtad meg nem esik.
Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss,
mert így kedved nem telik.
8 Szerelem-gyúlasztó szentséges Cupido,
mondd hát, mint leljem kedvét?
Monda: Mindholtodig maradj meg ebben így,
amint imádod képét,
Ráfelelek, s meglátd, hogy meg hozzáfogad,
noha tőle most elvét.
9 Juliának dolgán nyughatatlankodván,
elkeseredett szívem,
Vőn ily bátorságot Cupidótól jó szót
veszett nyavalyás fejem,
Kiben ő úgy fogad, hogy meg hozzáfogad
az én fene szerelmem.
|