|
ez is azon nótára, mint az elébbi
1 Kegyes vidám szemű, piros rózsa
színű,
én édes fejér hölgyem,
Kin hű szerelemmel s teljes reménséggel
nyugszik tüzesült lelkem,
Nemdenem siralmas kár-é énnékem az,
hogy elfeledtél éngem?
2 Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza,
piros vér ontás nélkül?
Szerelemben esett vígan ki élhetett
külön szerelmesétűl?
Ne felejts éngemet, ne veszesd lelkedet,
hitetlen, félj Istentűl!
3 Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos
te kegyes tekinteted,
Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád,
mézet ereszt beszéded,
Jöjj immár előmben, mondjam örömömben:
Az Isten hozott téged!
4 Kerített várasok, kertek, mezők, szép
tók,
nálad nélkül mind tömlöc,
Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat
szerelmébe úgy üldöz,
Jussak már eszedbe, láss meg keservembe,
magad jüjj, mást ne küldözz!
5 Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe
zöld ágak között csattog,
Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok
hozzád, hogy lelkem buzog;
Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz éngemet,
kinek szíve háborog?
6 Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél
éngem, szegény árvádat,
Ily reméntelenül, szép személyed nélkül
ne hagyj vészni, szolgádat,
Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám,
add már látni magadat!
7 Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt
tüzét
jelenteni nem mérem,
Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem,
hogy sokak eszét vesztem,
Ha penig titkolom, csak magam fogyatom,
mert belső tűz veszt éngem.
8 Török szép versekből szerelmese
felől
csak nemrégen fordítá,
Igéről igére nem szinte teheté,
de hertelen jobbítá,
Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván,
Juliának ajánlá.
|