|
ugyan az az elébbi nótára
1 Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem,
mi haszon nékem élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít
az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre
csak választ sem téssz nékem?
2 Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját
maga te így jól látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted,
magadban csak csúfolod,
Mondván: Hadd, hadd - úgymond - hiszem veszti nagy gond,
kínomot úgy mosolgod.
3 De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon,
kétségbe mire tartasz?
Mint mérget sok mézben, édes beszédedben
gonoszt elegyítve adsz,
Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz,
csak bánatra taszítasz.
4 Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászok
tanítanak, viselnek,
Bánással, tartással, szóval, kiáltással,
szelídek, kézre jűnek,
Az erős kősziklák hevétűl az napnak
romolnak, repedeznek;
5 Nincsen oly erős vas, kit tűzzel
jó kovács
ide-s-tova nem hajthat,
Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt,
végre mind elhasadhat,
A piros márvánkő, kit ver gyakor eső,
csepegéstől lyukadhat.
6 Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm,
az én sok kiáltó szóm
Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat,
mint vasat tűz, nagy lángom,
Sem mint márványkövet, kit eső csepeget,
nem hathat könnyhullásom.
7 Vérem hullásával, ha hozzám hajlanál,
tündöklő szép gyémántom,
Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék,
végeznéd el már kínom,
De mind sok írásom, szóm, siralmom, lángom,
szolgálatom csak károm.
8 Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve
indulj fel szerelmemre,
Nagy háládatlanság miatt nyomorúság
hogy ne szálljon fejedre,
Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar,
ne tarts tovább kétségbe!
9 Az mennyei orcát, életem birtokát
ha Isten néked adta,
Angyali ábrázat ha vagyon terajtad,
mire vetsz éngem kínra?
Mennybéliek szerint ennyi sok szörnyű kínt
enyhíts meg jó szolgádba!
10 Úr Isten, hogy lehet az kegyetlenségnek
ilyen nagy szépség fészke?
Ha az mennybéliek olyan kegyelmesek,
térj te is kegyelemre!
Angyali orcádot mert te megalázod,
ha űzsz számkivetésre.
11 Színed dicsősége most ez új versekre
elmémet serkentette,
Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég,
mert már elrekkentette
Buzgó szerelmében, kiben, mint tömlöcben,
sírva ezt éneklette.
|