|
az Lucretia éneke nótájára
1 Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal
szerelmét most újítja,
Elmémben, mint várban vigyázó virrasztó,
herdóját õ úgy mondja,
Tüntetvén elõttem szép csillagom képét,
vélem csak kívántatja.
2 Róla feledéken nem lehet víg szívem
mert csak õtet óhajtja,
Mint esõt aszályban meghasadozott föld,
õtet úgyan kívánja,
Tüzem enyhítõje, bánatom vivõje
hogy csak õ már, azt vallja.
3 Immár õérette egyebek szerelme
nálam mind semmié lött,
Mert szeme nyilával, nagy igazságával
mint célt, éngem már meglõtt,
Bévett szerelmében, kivel mintha éngem
õ úgyan idvözítött.
4 Siralmas nagy bánat különben nem bánthat,
csak mikor õt nem látom,
Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek,
víg ének is siralom,
Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom,
nincsen semmi bánatom.
5 Törödelmes szívem édes leveliben
szinte igaz úgy indul,
Régi betegségbõl mint támadott ember,
újul rózsa szagátúl,
Vagy mint az régi rab szabadságnak örül,
elszaladván fogságbúl.
6 Ínségébõl immár mert engem õ kivett
elõbbi szerelmemnek,
Bús voltát szívemnek lengedezõ szele
elverte jókedvének,
Búszerzõ szerelem már nem árthat nékem,
mert oltalma fejemnek.
7 Nemrégen szép gyûrõt szerelmesem küldött,
ki rubinttal mind rakva,
Egy szép drága gyémánt kellõ kezéparánt
vagyon közte foglalva,
Hozzám szerelemben tökéletes szíve
is így vagyon kapcsolva.
8 Ajándékon viszont kiért hív szívemet
én is néki mutattam,
Szorítva kit néki szerelemnek tüzes
fogójában nyújtottam,
Fejemet, lelkemet, teljes életemet
ajánlottam s vallottam,
9 Melyet szerelmesen és igen jó néven
tõlem, rabjától elvett,
Édes hívségében, mint erõs szekrénben
bézárolván rekesztett,
Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában
tûrve kebelében tett.
10 Távol vagyon immár nagy keserûségem,
gyönyörû én életem,
Mely szépek tavasszal sík mezõk virággal,
boldogsággal jókedvem
Azon módon rakva, nem gyõz örvendezni
eleget szeretõmen.
|