HETEDIK
KIBEN AZ KESERGŐ CÉLIÁRÓL ÍR

1   Mely keserven kiált fülemile, fiát
     hogyha elszedi pásztor,
Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva
     bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Célia, s oly szépen
     sírt öccse halálakor.

2   Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja
     szépen jól nem nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul,
     kiterjeszti pirosát,
Célia szinte oly, hogyha szeméből foly
     könyve s mossa orcáját.

3   Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,
     fejét földhöz bocsátja,
Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve,
     mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve,
     vagy mint tavasz harmatja.