|
1 Segélj meg éngemet, én édes
Istenem!
Reméntelenségben ne hágyj elsillyednem,
Ím, minden elhagyott, nincsen hová lennem,
Nem tudok mit tennem.
2 Sok nyavalya miatt apadott hitemet
Most többíts meg bennem, segélvén fejemet,
Kit ez világ útál, csúfolván éngemet,
Veszett életemet.
3 Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,
Nagy vízözön miatt meg bárkára került,
Szájában ágat hozván, tetejére ült,
Ki zöld ággal újult,
4 Szinte úgy most lelkem ő nagy ínségében
Meg tereád került kételenségében.
Noha elhagyott volt; most reménlettében
Rád szállott hitében.
5 Új könyörgést hozott néked új ág helyett,
Ki jó reménséggel virágzott, zöldellett,
S adja ő magát is kezedben ez mellett,
Így vár bárkád felett.
6 Mint egy nagy bárkádban, vedd bé azért
szegént
Jó áldomásodban fogadásod szerént,
Hogy az kétség miatt el ne hágyjon megént
Téged, szentséges fént!
7 Kiből, Uram, néked de mi hasznod lenne,
Ha a kétség miatt ő Pokolra menne?
Lám, már megváltottad, hogy ne égne benne,
Sőt jót érdemlene.
8 Régen egy galambot ha Noé megtartott,
Hát hogy hadnál éngem, kit Fiad megváltott,
Ki tégedet régen keserven kiáltott,
Szíve szerint áldott?
9 Segélj azért éngem, kegyelmes Istenem,
Örvény fenekére ne hágyj alámennem;
Kiért azmíg élek, kész vagyok hű lennem,
Nagy háladást tennem.
|