|
[az „Emlékezzél, mi történék” nótájára]
1 Lelkemnek hozzád való buzgó kiáltása
Jusson elődben valaha már óhajtása,
Ne hágyj vésznem bűnöm miatt, lelkem váltsága,
Nyújts ki segítő karodot szabadságomra!
2 Angyaloknak s embereknek erős Istene,
Jóval forró kegyelemnek élő kútfeje,
Irgalmas, hű, tűrhető vagy téteményidbe,
Engedd, leljek kedvet szent színednek előtte!
3 Látod, éngem sok háború mint elburított,
Veszedelem mindenfelől körül-béfogott,
Nagy hatalma csak tereád immár szorított,
Emberi segítségtől, mindentől megfosztott.
4 Ne hágyj azért, én Istenem, veszedelmemben,
Belőlem az fájdalmat vedd ki kegyelmesen,
Akár vigasztalásoddal s akár másképpen,
Csak könnyebbíts meg, hogy ne légyen tűrhetetlen!
5 Halld meg imádságim nékem, kit te alkottál,
Ha bűnömért ostoroddal megholdoltattál,
Jusson eszedben, azmit régenten fogadtál,
Hogy mihelt néked könyörgök, szabadítanál.
6 Élsz, Istenem, s nem akarod veszedelmemet,
De kévánod megtértemet és életemet,
Ne hágyj el hát éngem is, nyomorult hívedet,
Ki bűnéből hozzád térvén tégedet követ.
7 Ne emlékezzél ezután gonoszságimrúl,
Mondd ezt inkább én lelkemnek te jóvoltodbúl.
Ím, én, ki te idvösséged vagyok, sok búdbúl
Kimenteni jelen vagyok, azért ne búsúlj!
|