|
ad notam: „Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak”
1 Végtelen irgalmú, óh, te nagy hatalmú
Isten, légy már kegyelmes!
Onts ki mindenestöl jódot rám kebledből,
mert lá, mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág éngem,
mert nagy sebbel sérelmes.
2 Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár,
mosd el bűnöm rútságát,
S együtt a rút hírrel, mint rút bűzt, enyészd el
förtelmem büdös szagát;
Esmérem vétkemet, kiért nap éngemet
rettent, mutatván magát.
3 Csak néked vétkeztem, bűnt ellened
töttem,
óh, kegyelmes Istenem,
Kit semmi ravaszság nem csalhat, s álnokság
rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből, mint királyi székből
látod, mit mível minden.
4 Ha érdemem szerint reám eresztesz kínt,
vészek, s jaj, hová légyek,
Ha teljes éltemben bűnt tettem mindenben,
bizony Pokolra mégyek,
Mert még létem előtt testem megfertözött,
óh, Istenem, már medgyek?
5 Éngem mert vétkével anyám éltetett el,
méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz, igazt szeretsz, kívánsz,
ki tiszta szívet hozott,
Hogy életre adál, azonnal oktatál,
mint érteném titkodot
6 Én rút, háládatlan azért, foghatatlan
Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal,
mert lá, ki nagy kínt vallok,
Hogy undok vétkemből megtisztulván belöl
légyek szebb, hogysem vagyok!
7 Légyek fejérb hónál, s örömmondásoddal
tölts bé az én fülemet,
Élemíts elmémet küldvén örömedet,
ne száraszd ki velőmet
Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal,
mosd el inkább vétkemet!
8 Teremts ismét bennem teremtő Istenem,
tiszta szívet kegyesen,
Fúdd belém ismegént, hogy nagy szívem szerént
lelkem igazt szeressen,
Éngem, romlott szegént, rossz érdemem szerént
haragod el ne vessen!
9 Ne fossz meg lelkedtől, sőt
idvösségemről
mondj örömet már nékem,
Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel,
mint azelőtt, bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek,
követvén bízvást éngem.
10 Az kövér áldozat jó kedvet nem hozhat,
jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene, örömest tisztelne
bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel, buzgó könyörgéssel
beszéllem azért néked:
11 Ímé, kioldoztam, s teelődbe hoztam
fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz,
szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával, testem fájdalmával
ne gyötörd életemet!
12 Ha előbb nem hadtad, sőt hozzád
fogadtad,
tahát mostan se hadd el
Jóvoltodból szegént, jó szokásod szerént
Sion falát támaszd fel,
Hogy mint áldozatot, adjak úgy hálákot
ki néked leginkább kell.
|