|
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -
(7) Ímé, ez szívembe lövé egyik nyilát,
Mutatja is rajtam gyermeki mivoltát,
Átkozott, de bennem elrejtette szárnyát!
(8) Már ki nem repülhet sebesült szívembõl,
Viaskodik benne kegyetlenségébõl,
Testem erõtlenül naponkint mérgétõl.
(9) Átkozott Cupido, mért sillyesztetsz éngem?
Hová lött te szárnyad, miért
heversz bennem?
Szánj meg, kérlek, éngem; látod, megepedem.
(10) Tudod,
mindenkoron táborodban éltem,
Abban eleitûl fogva vitézkedtem,
Miért kínozsz éngem, ha lám, meggyõzettem?
(11) Lám, az
vadászember az elfutott vadat
Kergeti, s nem bántja azt, ki már megakadt,
Tudja, hogy övé az, kit hálójában tart.
(12) Keserves
gyötrelmed rajtam düheskedett,
Látod, hogy miattad szívem megepedett,
Szerelem ereje mindent tõlem elvett.
(13)
Megváltozott szívem kemény kínaidtúl,
Vettettem mindennek éktelen például,
Vedd el én életem, ne éljek csodául!
(14) Sokan,
kik barátim, azon csudálkoznak,
Sok könnyhullatásim hogy el nem olvasztnak,
És ennyi ideig is életben tartnak.
(15) Az
nedvesség tûzzel hogyha öszvetérne,
Az én életemnek lött volna már vége,
De az tûznek a víz nagy ellenkezõje.
(16) Szívem
mert tüzedtûl ég nagy sebességgel,
Viszont gyötrõdik is sok könyvezésekkel,
Mert lángodtúl gerjed s gyúl szüntelenséggel.
(17) Sokan
vadnak, élnek kik szerelem nélkül,
Azokot kínoznád ilyen kegyetlenül,
Talám jobb hasznod is következnék ebbûl.
(18) Mert ki
seregednek én vagyok fõ tagja,
Rajtam düheskedik mérgednek hatalma,
És tovább öregbül életemnek kínja.
(19) Inkább
kegyelmesen de foglalj magadhoz,
És jó kedvet mutass, mint jó, hív szolgádhoz,
Avagy inkább ölj meg, sokáig ne kínozz!
|