|
az Palkó nótájára
1 Eredj, édes gyûrõm, majd jutsz asszonyodhoz,
Ki viszen tégedet csókolni szájához,
Óh, hogy nékem ahhoz
Nem szabad most mennem, én vigasztalómhoz!
2 Mondd szolgálatomot õnéki én szómmal,
Kérjed, emlékezzék valaha felõlem,
Ne felejtsen éngem;
Lám, csak benne vagyon én gyönyörûségem!
3 Mint te burítva vagy fekete zománcban,
Így szívem is érte öltezett most gyászban,
Búskodik magában,
Hogy nem részesülhet õ nyájasságában.
4 Mint hogy te ékes vagy szép drága
gyémánttal,
Így õ is mentõl szebb kedves szép szavával,
Maga tartásával
Éngemet felgerjeszt rózsa orcájával.
5 Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden
kõnél,
Így õ is mentõl szebb minden szép szüzeknél,
Szerelmes mindennél,
Egyéb szép személy is õ példájával él.
6 Járásban, ruhában csak õtet szemlélik,
Módjában asszonyok, lányok õtet nézik,
Formáját követik,
Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.
7 Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,
Alázatos lévén, vagyon bátorsága,
Mert bûn nem furdalja,
Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.
8 Természetében is gyémánthoz hasonló,
Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,
Így õ sem hajlandó,
Tökéletes szívõ, igen igazmondó.
9 Tudja ez világnak minden álnokságát,
Nem hiheti senki hízelkedõ szavát,
Igen ója magát,
Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.
10 Ezt megmondván néki, utolszor kérd erre,
Hogy miként az gyûrõt foglalták jól eszve,
Nincsen sohul vége,
Légyen így vég nélkül énhozzám szerelme.
11 Foglaljon engemet szinte úgy magához,
Miképpen ez gyûrõt foglalták gyémánthoz,
Ne hajoljon máshoz,
Légyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!
|