|
az „Magam gondolván” nótájára
1 Beteges lelkem ismét énnékem
most új szerelemtõl,
Mely betegségem támadott nékem
az tekintetébõl,
Kinek személye, maga tartása
engemet majd megöl.
2 Ennek termete igyenes, magas,
mint szép liliomszál,
Két szép társa közt, mint Venus asszony,
tetszik, hogy veszteg áll,
Tettetes köztök, mint világos nap,
ha sûrõ köd leszáll.
3 Bátran két szemét mikor kegyesen
énreám fordítja,
Ottan szívemnek õ nagy szerelmét
magához felgyújtja,
Mert csak két szeme az én szívemnek
felgyújtó fáklyája.
4 Erkölcse szelíd és szemérmetes,
emberséggel elegy,
Édes ajaka piros, szinte oly,
mint jól meg nem ért meggy,
Ékes beszédû, jeles tréfájú
szavában õ mind egy.
5 Ki-ki õvéle táncát eljárni
oly igen kívánja,
Mert mint für után ha magasságból
magát sólyom rúgja,
Oly nagy sebesen táncát õ járja,
nem mozdul dereka.
6 Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én
miért ne szeressem?
Szeretem bizony, csak viszont õ is
éngemet szeressen,
Szolgálatomért szemei elõl
éngem el ne vessen.
7 Víg
lészen kedvem, ha õ magához
éngemet kötelez,
Ha néha-néha gyötreni fog is,
tudom, megkegyelmez,
Mert hív szerelmem nála énnékem
nagy jókedvet szerez.
8 De az én dolgom mint lenne vallyon
hogyha nem kelletnék?
Megójon engem attól az Isten,
mert én úgy nem élnék!
Most ha így volnék, s az is törtínnék,
osztán hová lennék?
9 Judit nevére méltán nevezték
õtet keresztségben,
Mert hasonlónak Judit asszonyhoz
látom mindenekben,
Gerjedek ehhez, mint Holofernes,
én is szerelemben.
10 Távozván attól, aki szerelme
gerjesztett éngemet,
Utána való nagy bánatimba
éneklém ezeket,
Ajánlván néki szolgálatommal
együtt szerelmemet.
|